Biztos, hogy jó nekünk a liberalizáció? - Százötvenforintos elmélkedés

Kezdettől fogva szkeptikus vagyok a távközlési liberalizációval kapcsolatban: egyrészt sosem hittem azoknak, akik a Matáv apokaliptikus összeomlását és az alternatív szolgáltatók robbanásszerű virágzásával kísért hatalmas tarifacsökkenést látták előre; másrészt azt illetően is bizonytalan voltam, hogy kell-e ez nekünk. Félreértés ne essék: gazdasági szemléletem teljes mértékben liberális, hiszek a piaci versenyben és nem gondolom, hogy a világ attól lenne szebb, ha egy kivételével az összes hamburgert betiltanák - vagy netán ugyanezt tennék az operációs rendszerekkel. Viszont azt nem hiszem, hogy a távközlés egyértelműen piaci kérdés lenne - és mintha ezt némileg alátámasztanák a távközlési liberalizációt követően lezajlott európai folyamatok.

Amikor a nyugati országokban - látván, mennyire nem probléma a telefon a tökéletesen liberalizált piacú Amerikában - elhatározták, hogy fel kell számolni a telefonos cégek monopolhelyzetét, Magyarországon még ott tartottunk, hogy el kell adni az állami tulajdonban lévő Matávot, ezzel teremtve meg a távközlési infrastruktúra terén hihetetlen elmaradásokkal küzdő ország számára a fejlődés lehetőségét. A mai tizenévesek számára egy bomlott agy fantazmagóriájának tűnik, ha azt mondom: a Balaton egyik legkedveltebb nyaralóvárosát, a májustól szeptemberig külföldiekkel telezsúfolt Keszthelyt, csak 1993-ban (!) kapcsolták be a távhívó hálózatba. Ez azt jelenti, hogy addig csak úgy lehetett másik városból Keszthelyre és Keszthelyről másik városba telefonálni, hogy az ember felhívta a központot és bemondta a telefonos kisasszonynak a hívandó számot. Ideiglenes megoldásként néhány olyan telefonfülkét szereltek fel a városban, amelyek alkalmasak voltak a távhívásra (azaz lehetett rajtuk 06-ot tárcsázni, mert még egyszer mondom, hogy mindenki felfogja a felfoghatatlant: egy átlagos készüléken a 06 után foglalt jelzés következett!), ezek előtt aztán nyári estéken néha több száz emberből álló sor kígyózott! A dolog további abszurditása, hogy e telefonok úgy létezhettek, hogy a győri, majd később a zalaegerszegi távközlési hálózatba voltak bekötve (mert ott volt legközelebb távhívó-központ), azaz ha egy gyanútlan, és a magyar telefonhelyzet nyalánkságait nem ismerő járókelő betért egy ilyen telefonfülkébe, hogy taxit hívjon, akkor bizony a helyi taxi telefonszámának tárcsázása után a győri vagy zalaegerszegi taxiállomás jelentkezett! Csak hogy el tudjuk helyezni fejünkben az időpontot: mindez három évvel a rendszerváltás után, és egy (!) évvel a Pannon GSM és a Westel indulása előtt ért véget! És úgy érhetett véget, hogy a halál csóró magyar állam eladta a telefoncéget a gaz kapitalistáknak, akiknek egyrészt volt annyi eszük, hogy ki tudták számolni, mennyi idő alatt térül meg a hálózatfejlesztésbe fektetett nem kevés pénz (baromi gyorsan megtérült, mert az emberek - velem együtt - a sok éves éheztetés után euforikusan telefonáltak), másrészt pénzük is volt hozzá, amit be lehetett fektetni. Utólag persze okoskodhatunk, hogy vehettünk volna fel hitelt és mi is megcsinálhattuk volna ugyanazt, amit a gaz kapitalisták, de aki csak öt percet élt a működő szocializmusban, tudja, hogy előbb emigrál Csurka Izraelbe, minthogy egy szocialista nagyvállalatból kapitalista nagyvállalat váljon - kapitalista tulajdonosok nélkül. (Még így is beletelt néhány évbe, amíg úgy érezhette az ember, nem neki tesznek szívességet, amikor telefonvonalat rendel egy pedagógus fél évi bérét meghaladó összegért.)

A távközlési liberalizáció és privatizáció kiötlői két dologgal nem számol(hat)tak: a mobiltelefonnal és az internettel. 1994-ben, amikor azt hiszem, olyan 40-50 Ft körül volt egy liter benzin ára, százezer forintért lehetett - a féltégla méretű 60-as Westelhez képest aprócska és hipermodern - GSM mobiltelefont vásárolni, és a legbátrabb elemzők 2000-re jósolták a százezres előfizetői szám átlépését. A tévedés mértéke némileg meghaladja a hibahatárt: még a lottószámokat is könnyebben el lehet találni. (Ennek ellenére nem hallottam, hogy tömegesen jelentkeztek volna utcaseprőnek egykori elemzők.) Ma olcsóbb egy mobil kártyával, mint egy tank benzin, így a vezetékes telefon lassan de biztosan fölöslegessé vált… Volna, ha nem jön segítségére az internet. A saját adataim egyelőre nyilván nem jellemzik a teljes hazai populációt, de tény: a havi telefonszámlámnak mindössze 5-10%-a származik beszélgetési díjból - a többi internethasználat.

A Matáv szeret úgy csinálni, mintha az internetező társadalom nyomására vezette volna be a kedvezményeket; valójában csak matekozott egy kicsit, és rájött, ha a hagyományos távközlésnek nincs jövője, akkor az új irányok felé kell nyomulni. Megvette hát a Westelt és beetette az internetezőket. A McDonald’s-ban sem azért osztogatnak ám lufit meg zászlócskát a gyerekeknek, mert a hazai lufi- és zászlóipart akarják támogatni, hanem hogy a gyerek még napok múlva is emlékezzen, hogy hol ette az amúgy egyszerű halandó számára megkülönböztethetetlen hamburgert. (A perek elkerülése érdekében megjegyzem, egy hozzáértő hamburger-ínyenc természetesen már messziről meg tudja különböztetni az összes, itt fel nem sorolt, de egytől-egyig kitűnő hamburgert.) A Matáv 150 forintos zászlócskáját és Mindenkinek lufikáját lobogtatva nem tett mást, mint ifjak és idősek tízezreit szedte rá, hogy vegyen számítógépet, vagy ennek megléte esetén még modemet hozzá (meg RAM-okat és egyebet), fizessen elő az internetre, kóstoljon bele, szokjon hozzá, és mivel már hatszáz helyen regisztrálta magát, lemondta az összes újság-előfizetését és kitanulta az internetezés összes trükkjét, legyen számára NÉLKÜLÖZHETETLEN. Most, hogy eljött a liberalizáció várt vagy kevésbé várt pillanata, végre lehet aratni. Kedves 12 év fölötti olvasóim: kaptak Önök lufit mostanában a hamburger mellé? Na ugye! Hát akkor meg minek kéne 150 forintos kedvezmény, ha már megvan a modem, és muszáj internetezni?

Az összes olyan tarifaemelés ellen tiltakozó internetezőt, aki rendelkezik Matáv részvénnyel is (és netán ráadásul a mai árfolyamnál valamivel többért vette) arra kérem, gondolkozzon el rajta, mit vár a Matávtól, mint részvényes! A Matáv csak a dolgát teszi: maximalizálja a profitot. Straub Eleket és társait azért fizetik, hogy ilyen, internetező szemmel szemétségnek tűnő dolgokat találjanak ki, és az összes zsebünkből kiszedhető pénzt kiszedjék a zsebünkből. (Az most lényegtelen, hogy a lépés valószínűleg még mindig korai, és hasznosabb volna a „beetetés” időszakát megnyújtani, mert a lényeg változatlan: azt kell a piacból kiszedni, amit az megfizet.)
A kedvezmények megszűntetésének bejelentését követő tiltakozás primer reakcióként érthető, de - hosszú távon legalábbis - nem vezet semmire. Lehet, hogy a nagy felháborodás, a politikai nyomás és a sajtó támadásai hatására a Matáv ismét elhalasztja az intézkedést, de alapvető szándékáról, a profitszerzésről, a büdös életben nem fog lemondani - és ezért senki sem szólhatja meg! Az megint csak naiv vágyálom, hogy majd a liberalizáció megoldja a kérdést, és lenyomja az árakat: tessék megnézni, mi történt ott, ahol tényleg lenyomta az árakat! Van egy rakás telefoncég, akik addig versengtek, hogy már vonszolni is alig bírják magukat. Persze a telefonáló jól járt, mert kevesebbet fizetett. Halkan hozzáteszem: most. De a folytatásra két lehetőség van: a cégek vagy szépen megkötik a maguk kis alkuit a háttérben, és hosszú távon visszaszerzik az elveszett profitot, vagy bezárnak. A versenyben akárhányan véreznek el, azt végső soron a nemzetgazdaság fizeti meg - azaz mi. (Mert aki tönkremegy, nem fizeti ki az adókat, a béreket, az eszközei elértéktelenednek, kukába kerülnek, nem adnak munkát és nem termelnek pénzt, ezáltal adót… stb. A kör bezárul.)
Mindez egyszerűen azért van, mert a távközlés drága dolog. Amerikában elég nagy a piac ahhoz, hogy sok cég sok drótja és eszköze hálózza be az országot, de ehhez már nemhogy Magyarország kicsi, de még Németország sem bizonyult elég nagynak. Ahhoz, hogy megválaszthassam, kin keresztül telefonálok, az alternatív szolgáltatóknak is oda kell rakniuk a maguk cuccait, és ráadásul ezt még közölniük is kell velem. Ez a közlés, amit tetszetősen marketingkommunikációnak hívnak, még egyszer annyiba kerül, mint maguk az eszközök. És ugye senki nem képzeli, hogy ezeket a plusz költségeket majd a Máltai Szeretetszolgálat fogja megfizetni… A liberalizált távközlés tehát végső soron több pénzbe kerül. Lehet, hogy egy-egy alkalommal úgy érezhetnénk, olcsóbban telefonáltunk, de összességében ugyanannyi beszélgetésért mégis valahogy többet kéne majd fizetnünk.

Demszky Gábor az előző 150 Ft-os balhé alkalmával azt mondta, a kedvezmény megszűntetése olyan, mintha felszednénk az M1 autópályát Győr és Budapest között. A hasonlat kitűnő, de ha továbbgondoljuk, akkor a távközlés liberalizációja meg olyan, mintha úgy akarnánk elérni az autópályadíj csökkenését, hogy megengednénk, bárki építsen egy másikat az M1 mellé. A mobil távközlés nem igényel drótokat, és ma már, amikor a mobilszolgáltatók reklámjaiból egyértelműen látszik, hogy lassan már csak az óvodásoknak lehet új telefont eladni, valószínűleg nem túlzás azt mondani: a telefon, mint a beszédalapú távkommunikáció eszköze, többé nem elérhetetlen. A drótok fokozatosan adatátviteli hálózatokká változnak, és mivel Magyarország internet-ellátottsága az ország fejlődésének egyik kulcsa (ezt szerencsére senki nem vitatja), a drótok ügye többé nem piaci, hanem stratégiai kérdés. És ennek megoldását nem a Matávtól, vagy bármely másik piaci szereplőtől kell várni. A Római Birodalomban sem a kereskedők karavánjai építették az utakat - legfeljebb kitaposták. A császár meg kiköveztette.

(Nyomtatásban megjelent az Internet Kalauz 2002. májusi számában.)

Tudod a jelszót?

Beszélgetés Barna Imre műfordítóval

Barna Imre

Mond Önöknek valamit az a név, hogy Brachfeld Szigfrid? A fiatalabbaknak valószínűleg nem sokat... Brachfeld Szigfrid zseniális humorista volt valamikor az átkosban, aki osztrák származású lévén jellegzetesen törte a magyar nyelvet. Egyik leghíresebb kabarészámában azt meséli el, hogyan próbálta bevezetni magyarul tanuló német barátját nyelvünk rejtelmeibe (vagy dugalmaiba?). Azóta tudjuk, hogy a rakodópart lehet teszedőpart is, a dugóhúzó pedig rejtővonó. Vajon lehet-e olyan számítógépprogramot írni, amely tudja mikor kell a tenni vagy a rakni, a rejteni vagy dugni, a húzni vagy a vonni igéket használni? Hol a határa az automatizálható emberi tevékenységeknek? Van már sakkprogram, ami képes volt megverni Kaszparovot, de vajon lesz-e valaha olyan program, amely képes lesz lefordítani a Háború és békét? Vagy akár megírni...?
Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Barna Imre író, műfordítóval, akinek nevéhez sok más mű magyarítása mellett Umberto Eco három “egyetlen” regényének fordítása is fűződik, köztük A Foucault-ingá-val, melyben kulcsszereplő az Abulafia nevű számítógép, amely folyton azt kérdezi: “Tudod a jelszót?”

A bonzisztortól a szuperpapírig

Beszélgetés Vámos Tibor akadémikussal

A Finálév sorozat első évében olyan ismert közéleti szereplőket - tudósokat, művészeket, értelmiségieket - kérdeztünk a számítástechnikáról, internetről, akik - többnyire csak felhasználókként, vagy az „első viziten” épphogy átesett ismerkedőkként - a másik oldalról, saját speciális szakmai szemszögükből alkottak véleményt a világot átformáló informatikai forradalomról. A sorozat 2000. évi folytatásában - miután januárban tisztáztuk, hogy ez még a huszadik század - elsősorban az innenső oldal prominenseivel ülünk le beszélgetni, akik foglalkozásszerűen űzik a számítástechnikát, és belülről látják a hirtelen ránk szakadó információs társadalom napos- és árnyoldalait.

Nyelvemben élek - A nyelvhasználat felelősségéről

Kényelmetlen érzés csiklandozza lelkiismeretemet a hangzatos szólamokkal kapcsolatban: azért emlegetjük ezeket, hogy elhárítsuk magukról a felelősséget. Amikor azt mondjuk valamely sorscsapásra: "Isten nem ver bottal" - tulajdonképpen azt akarjuk érzékeltetni: e sorcsapás megtörténtéhez nekünk az égvilágon semmi közünk; a helyzet tőlünk függetlenül alakult ki, mi csupán annyit tehetünk, hogy szenvedő ábrázattal viseljük a következményeket.

Ezt éreztem Szalay Dániel cikkét olvasva a kis „i” nagy „I” kérdéséről (Internet Kalauz, 2000. június), aki idézettel kezdi írását: "Nyelvében él a nemzet!" Vállalva a fejemre zúduló átkokat, kénytelen vagyok elmondani: szerintem ez egy üres szólam; s ezzel nem az igazságtartalmát, hanem a neki tulajdonított jelentés érvényességét kérdőjelezem meg. Érvénytelen szólam, mert a személyes felelősséget áthárítja a megfoghatatlan, általánosított nemzetre, mintegy azt hangsúlyozva, hogy én, szegény szerencsétlen tagja a nemzetnek, egyedül nem tehetek semmit, szemben a nemzet intézményes képviselőivel, az állammal, az egyházzal, az iskolával, akik nem tanítják meg a gyerekeket magyarul; és szemben a nemzet testén élősködő bankokkal, internetszolgáltatókkal, szoftvergyártókkal, akik pedig módszeresen rombolják a nyelvet. Érvénytelen szólam, mert eredeti szövegkörnyezete ma már nem közismert, így az eredeti gondolat sem, mely egyébként Horváth Cyrilltől, a budapesti piarista gimnázium egykori igazgatójától származik - aki mellesleg posztját az 1848-49-es szabadságharc leverése után, az akkori hatalom támogatásával töltötte be -; és így hangzik: "...hogy nyelvében él a nemzet, s hogy a nemzetek dicstelenül s örökre csak úgy enyészhetnek el, ha önmaguk lemondanak életükről, jogaikról, s tunya tespedéssel hanyagolják el önerőik kifejtését s megizmosodását". Ugye mennyire más így az értelme? Persze ezt csak egy kollaboráns paptanár mondja, de talán éppen ez a lényeg: a sértett emigráció helyett ő inkább maradt a helyén, s figyelmeztette diákjait, "...hogy a nemzetek dicstelenül s örökre csak úgy enyészhetnek el, ha önmaguk lemondanak életükről, jogaikról, s tunya tespedéssel hanyagolják el önerőik kifejtését s megizmosodását". Nem hiszem, hogy e jámbor szerzetes ezzel azt akarta volna mondani, hogy utcára kell vonulni a Habsburg uralom németesítő politikája ellen; Cyrill atya a "tunya tespedés" ellen szólt, azaz önmagunkkal szembeni harcra szólított. (Mellesleg, aki olvasta az Internet Kalauz éppen egy évvel ezelőtti számában a Gazda Istvánnal készült beszélgetést, tudhatja, hogy a Bach-korszakról tanított, az oktatás erőszakos németesítéséről szóló fejezet: történelmi legenda; ugyanis 1850. és 1859. között egyetlen darab német nyelvű tankönyv sem jelent meg Magyarországon, csak az erről szóló rendelet született meg.)

Miként lehet mindezt a mára alkalmazni? Például úgy, hogy kapcsoljuk ki a leggyakrabban használt szövegszerkesztő nyelvi és nyelvtani ellenőrző szolgáltatását, és próbáljunk meg magunktól helyesen írni! (Ettől még ellenőrizhetjük magunkat pl. az F7-es billentyű lenyomásával.) A javításokban gyakran előforduló nyilvánvaló hibákat könnyű kiszűrni, de a program rendszeresen kijavít olyasmit is, amit ösztönös nyelvérzékünkkel helyesen írunk le, de hallgatunk a szoftver javaslatára, és hagyjuk magunkat átverni. Ilyenkor nem kéne tunyaságba süppednünk, és ha magunk bizonytalanok vagyunk, hát emeljük le a polcról az analóg kultúra idejéből ránk maradt helyesírási tanácsadót, és nézzük meg mit ír!

Más kérdés, hogy a nyelv nem merev képződmény, hanem folyamatosan változik, igazodik a gondolkodás fejlődéséhez, fogalomkincsünk bővüléséhez; tehát a tanácsadó szótár nem mindig tud eligazítani. Ugyanakkor vannak szabályok, amik a változásoktól függetlenül érvényesek - és most jutottunk el a kiinduláshoz, az internet írásmódjához. E szót a leggyakrabban használt szövegszerkesztő hetes verziója nem az Internet, hanem az interned vagy internét kifejezésekre javítja, és csak a következő kiadásba került be a nagy „I”-s változat. Elképzelhetőnek tartom, hogy a helyesírási javítóprogram készítői megkérdeztek egy nyelvészt, mielőtt állást foglaltak az Internet mellett, viszont az is valószínű, hogy a megkérdezett nyelvész nem sokat tudott a világhálóról; ezért ha azt javasolta, hogy az internetet írjuk nagybetűvel, azt azért tette, mert meggyőzték róla: az egy önállóan létező, jól körülhatárolható egységes szervezet (vagy szerkezet, intézmény, szolgáltató stb.) hivatalos neve. Márpedig ez nem igaz: nem létezik a világon egy valami, amit - és kizárólag csak azt - internetnek hívnának. Sok millió számítógép van, összekötve egymással különböző technológiák és szolgáltatók által; ennek a rendszernek különböző darabjai különböző tulajdonban vannak, eltérő az elnevezésük, és így együtt alkotják az internetet. Amennyiben az internet nagybetűvel írandó, akkor az internetre kötött számítógép is, hiszen éppúgy része a rendszernek, mint a drót, a kommunikációt megvalósító protokoll, vagy maga a szolgáltató (akinek elnevezése egyébként magától értetődően nagybetűvel írandó). A tulajdonnevek írásmódjára vonatkozó másik fontos szabály, hogy ha a nevezett tárgyra nem a pontos nevével utalunk, akkor nem használhatunk nagybetűt. Tehát a belvárosi önkormányzat nem írandó nagybetűvel, de a Budapest Belváros-Lipótváros Önkormányzata igen. Azaz attól még, hogy az internet kisbetű, az Internet Szolgáltatók Tanácsa Egyesület nagy (más kérdés, hogy ha a gázszolgáltató egy szó, akkor az internetszolgáltató is); de az ISZT köznyelvi elnevezése, az internetszolgáltatók tanácsa megint csak kicsi.

Meggyőződésem: az internet minden kétséget kizáróan internet és nem Internet. A helyes nyelvhasználat nem többségi kérdés. Attól még, hogy mindenki Karácsonyt ír (legalábbis a rendszerváltás óta, puszta túlbuzgóságból) karácsony helyett, nem kell bambán bégetve ballagnunk a nyáj után. Cyrill atya patetikussá csépelt gondolatának elfeledett második fele éppen erre szólít fel minket: lázadásra a tunyaság ellen, és helyes írásra (különírva és nem külön írva!) a rossz helyesírással (egybeírva!) szemben. Mert a nemzet nyelve mindannyiunk nyelve, külön-külön. Ahogy egy korszerű szerző, Müller Péter Sziámi írta a Mária evangéliumá-ban:

„Egész népem sorsa itt van most a számban
Amit végigéltünk, s amit sok ősöm mondott,
Fogaim közt hordom a gyökeret s a lombot.”

(Az írás nyomtatásban az Internet Kalauz 2000. júliusi számában jelent meg.)

Ez még a huszadik század

Kronológiai beszélgetés Dr. Bertényi Iván történésszel

Az elmúlt év során a politikusok szóvirágaiban és a reklámok tódításaiban egyaránt mindennapos fordulatnak számítottak az „évezred utolsó...”, „ezredvégi”, „huszadik század végi” és más hasonló kifejezések; szilveszterkor a világ század- és ezredfordulót ünnepelt, és az előttünk álló esztendőben pedig valószínűleg minden mondat úgy kezdődik majd: „az új évezred első...”, „huszonegyedik századi” és így tovább. Pedig az általános iskolában hatodik osztályos tananyag a történelem korszakokra osztása, és a gyerekek tankönyveiben színes ábrák mutatják: XIX. század: 1801. január 1. – 1900. december 31., XX. század: 1901, január 1. – 2000. december 31. Tehát ez még a huszadik század, a valódi század- és ezredforduló idén december 31-én lesz, de az évszám kétségtelenül most ugrott egy nagyot, akár autónkban a kilométer-számláló. Persze sokan akadnak, akik (jó hangosan) azt állítják, marhaságot beszélnek a tévedésre (halkan) figyelmeztetők: igenis most volt az ezredforduló, és erre számos matematikai bizonyíték is van. Ezzel viszont csak az a baj, hogy az időszámítás nem matematikai kérdés, ugyanis van egy saját, önálló tudománya: a kronológia. Az alábbi beszélgetés a kevés magyarországi kronológus egyikével, Dr. Bertényi Ivánnal, az ELTE BTK professzorával készült, s amellett, hogy megvilágítja a kérdést, egyúttal magyarázattal is szolgál arra, miért is folytatódik újabb egy évig a Finálév beszélgetéssorozat.