Területfoglalás

Tegnapelőtti posztomra reagálva - azt pontosítva - Berényi Konrád arról ír blogjában, hogy a hagyományos médiatulajdonosoknak nincs félnivalójuk, mert a felület meghatározó szerepét átveszi, helyettesíti a brand: "Ezért nem annyira idegesek a kiadók: amíg van pénzük, addig tudnak venni márkákat, vagy ha nagyon összekapják magukat, akkor akár gyártani is. Csak majd most az interneten teszik ezt, nem az újságosbódéknál vagy a tévében."

E-kereskedők eladósorban

Az általam ismert e-kereskedők zömének a fejében ott a lehetőség, hogy a cégét egyszer eladja. Erre sokuknak lehet is esélye a cég teljesítménye, piaci pozíciója alapján, de felmerül bennük jó pár kérdés: hogy álljunk neki? Mikor érkezik el az ideális pillanat? Hogy érhetem el a legjobb árat? Megváljak-e az egész cégtől, vagy tőkét vonjak be? Ezekről a kérdésekről volt szó az Internet Hungary 2010 konferencia egyik, a SzEK.org-gal közösen szervezett szekciójában, melyben Valner Szabolcs (Vatera alapító), Sager Eszter (PwC), Nagy Kálmán (Concorde) mellett én is előadást tartottam. Az alábbiakban a saját előadásom összefoglalása mellett megosztok néhány, a többi előadótól, valamint az előadást követő kerekasztal-beszélgetés résztvevőitől [Bruckner Zoltán (Primus), Kövér József (3TS), Zsembery Levente (BNV Equity), Tánczos Péter (Euroventure), Siklósi Zoltán (Invescom)] hallott gondolatot.

Piaci szakadék

A hazai internetes kereskedelem elmúlt 10-15 éve kitermelt néhány nagy szereplőt, akik milliárdos nagyságrendű forgalmukkal a kockázati befektetők számára izgalmas befektetési célponttá váltak. A 2001-es lufi-pukkanást követően több évig nem történt komolyabb felvásárlás a piacon, de 2006-tól új folyamatok indultak. Az első nagy internetes - de nem e-kereskedelmi - tranzakció az IWIW eladása volt, majd jött a Bookline tőzsdei bevezetéssel kísért tulajdoncseréje, a Vatera.hu és a Netrisk felvásárlása. (A saját cégeladásomat csak zárólejben említem, hiszen ez egy nagyságrenddel kisebb tranzakció volt a többihez képest.) Ezek mindegyike milliárdos üzlet volt, s jól láthatóan az adott szegmens legnagyobb, 50% fölötti piaci részesedéssel rendelkező szereplőire irányult.


Ha az eddigi tranzakciók méretéből kiindulva szemléljük a kínálati oldalt, azt látjuk, hogy meglehetősen szűk a további befektetések lehetséges célcsoportja. A hazai e-kereskedelmi forgalom 93%-át mintegy 80 cég bonyolítja, de ebből mindössze 20 körüli azon vállalkozások száma, amelyeknek (e-kereskedelemből származó) forgalma meghaladja az évi egymilliárd forintot. (Részleteket lásd itt.)

Az egyik oldalon tehát van ez a néhány tucatnyi vállalkozás, a másikon pedig vannak a befektetők. De befektetőből is sokféle lehet. Egyrészt vannak az intézményi befektetők, akik legalább 1, de inkább 5 millió eurós cégérték fölött vásárolnak szívesen; aztán vannak a szakmai befektetők, akik inkább a saját szektorukon belül vásárolnak, az általuk ismert piacon. Itt a tranzakció értéke lehet akár néhány tízmillió forint is, de az ilyen ügyletek többnyire körön belül zajlanak, a felek legtöbbször már régóta ismerik egymást és partneri viszonyban vannak. Az intézményi befektetés kategóriájába tartozik a JEREMIE program, amit egyelőre nem lehet sikeresnek nevezni, elég ha elolvassuk a program magyar weboldalán pillanatnyilag olvasható, nem éppen friss tájékoztatót.

Fentiekből az látszik, hogy az e-kereskedelmi cégek terén jelentős szakadék húzódik a kínálati és keresleti oldal között, és legalább ekkora a szakadék az eladósorban lévő cégek tulajdonosainak vágyai és a piac kockázati hajlandósága között. (Kicsit sarkítva azt mondhatnám: a tulajdonosok 10%-ot szeretnének eladni 100 egységért, a befektetők pedig 100%-ot szeretnének venni 10 egységért - ha egyáltalán akarnak is bármit venni.)

Kulturális szakadék

A kevés magyarországi cégeladás másik okának azt látom, hogy a cég-, illetve menedzsment-kultúra terén is van némi távolság az elvárások és a realitások között. A milliárdos forgalmat bonyolító, mintegy 20 cég élén többnyire néhány főből álló, jól képzett, tapasztalt menedzsment áll, akik alkalmas partnerek egy cégeladási vagy befektetési folyamatban való együttműködésre. A 100 millió és 1 milliárd közötti forgalmú cégek már főleg egyszemélyi, általában tulajdonosi irányítás alatt állnak. Vezetőik nagy részt saját kezükkel, a nulláról építették fel vállalkozásukat, érthetően akadnak köztük olyanok, akik nem látnak szívesen tanácsadókat, közvetítőket, ügyvédeket egy eladási - vagy bármilyen üzleti - folyamatban. (Szerencsére egyre többen jutnak el annak felismeréséig, hogy nem értenek mindenhez és a továbblépéshez szakembereket kell bevonniuk.) Végül van a maradék, bő 2.500 e-kereskedő, akiknek zöme valószínűleg soha nem lesz egy befektetés lehetséges célpontja. (Épp ezért ér sokat, ha sikerül megtalálni azt az egy-kettőt, aki viszont azzá válhat!)

Ehhez képest mit vár el a menedzsmenttől a másik oldal? Legyen a cég jól menedzselt, transzparens, a szerződések és folyamatok legyenek dokumentálva, a tevékenység legyen tervszerű és végül az egész legyen a lehető legtisztább, azaz trükközésektől, túlzott adóoptimalizálástól mentes. (A szekció beszélgetései során persze több befektető is elmondta: mi is Magyarországon élünk, tisztában vagyunk a realitásokkal, de azért azt tudnia kell minden reménybeli cégeladónak: a vevők alaposan be fogják árazni az esetleges jogi kockázatokat!)

Az ötlet értéke

Természetesen minden vállalkozó azt gondolja, hogy világrengető ötlete van, amiből milliárdossá válhat, csak a kezdetekhez szüksége van egy kis tőkére. A baj csak az, hogy tapasztalatok szerint elég nehéz megmondani, melyik ötletből lesz tényleg sikeres cég, így a befektetők inkább már a megvalósult, még ha alapszinten is, de bizonyítottan teljesítőképes ötleteket keresik. Valner Szabolcs ezzel kapcsolatban két érdekes tanulságot osztott meg a közönséggel: az egyik, hogy azok tudták vállalkozásukkal a legnagyobb hasznot realizálni, akik a lehető legmesszebb jutottak a fejlődésben és piaci térnyerésben anélkül, hogy kockázati tőkét vontak volna be. A másik - eléggé mellbevágó - tapasztalat, hogy egy ötlet sikerre viteléhez az ötletgazdának átlagosan 10 ezer órát kell befektetnie a megvalósításba! Hivatalos munkaidővel számolva ez majdnem öt év, de még 12 órás munkanapokkal és egynapos hétvégékkel is három évet jelent. Ezt az energiát már csak nagyon kevesen áldozzák rá az ötleteikre. A magyar vállalkozók egy része túlértékeli az ötletek jelentőségét és nem érti, a befektetők miért nem hajlandók hatalmas összegekkel finanszírozni a bizonytalan kilátású elképzeléseket.

Az ötletek másik problémája a másolhatóság. A zárt, vissza nem fejthető vagy csak nagyon nagy befektetés árán lemásolható technológiai megoldásokra épülő ötletek kivételével minden más ötlet értékét nem csak a megvalósítás profizmusa, hanem gyorsasága is meghatározza. A Google óriási piaci értékében jelentős szerepe van annak, hogy a keresőmotorban megtestesülő technológiai innováció lényegében hozzáférhetetlen és lemásolhatatlan. Azok az üzleti modellek, amik aztán a Google keresőpiaci erőfölényére épültek (lásd pl.: AdWords), már könnyedén lemásolhatók, de a hatékony működésük alapját megteremtő kereső nélkül mérhetetlenül kisebb az értékük (lásd pl.: ETARGET). Ugyanakkor ha megnézzük a mostanában egyre népszerűbb közösségi vásárlást, azt látjuk, hogy egy viszonylag könnyen másolható üzleti modellről van szó, így a verseny kimenetelét számos, előre nem látható tényező, valamint a versenyzők ügyessége, rugalmassága, gyorsasága befolyásolja.

A stratégia szerepe a sikerben

Sokszor írok a blogomban stratégiáról és tanácsadói tevékenységemben is kiemelt szerepe van. Amikor stratégiáról beszélek, általában vállalati stratégiát értek alatta, de most szeretném kiemelni a tulajdonosi stratégia szerepét. A kettő nem mindig ugyanaz, illetve nem feltétlenül ugyanazokra a kérdésekre válaszol. A cégeladás szempontjából vizsgálva a dolgot: a vállalati stratégia a vállalkozás sikeréhez kell (ennyiben tehát természetesen elengedhetetlen egy cég eladhatóvá válásához), a tulajdonosi stratégia pedig egy sikeres vállalkozás sikeres értékesítéséhez. Például ha egy tulajdonosi stratégiának kezdettől fogva meghatározó eleme a majdani értékesítés, más fénytörést kapnak az olyan fogalmak, mint profit-maximalizálás, fejlesztés, beruházás, piaci pozíció, márkaismertség; és másként kell kezelni a szerződéseket, az adózást, a bérpolitikát, az üzleti könyveket. A tulajdonosnak tehát lényegében már az indulás pillanatában tudnia kell, mik a szándékai a céggel. Különösen igaz ez akkor, ha több tulajdonosról beszélünk, hiszen a felvásárlás eredményét nagyban tudja befolyásolni a tulajdonosi viszonyok tisztázottsága, átláthatósága és a tulajdonosi akarat egységessége.

Mitől megy előrébb a piac?

Az Internet Hungary befektetői szekciója azt a célt is szolgálta, hogy párbeszéd induljon a majdan eladósorba kerülő vállalkozások és a befektetésekben kulcsszerepet játszó M&A cégek, alapkezelők között. Úgy tűnik, megvan a szándék a fejlődésre, a szereplőknek meg kell tanulniuk közös nyelvet beszélni. A szekcióban részt vett befektetők kinyilvánították, hogy szívesen vállalnak szerepet olyan edukációs, tanácsadói, mentori munkában, ami a piac felkészültségét hivatott növelni. Több befektetővel én is jó kapcsolatot ápolok, időnként eszmét cserélünk egymással, illetve próbálunk üzleteket összehozni. A SzEK.org is kiveszi a részét: a februári SzEK-klubnak ez lesz a témája, illetve a májusi VIII. Elektronikus Kereskedelem Konferencián önálló szekciót tervezünk az e-kereskedelmi befektetésekről.

A siker titka: az Öt Kihívás

A Vatera 10 éves történetét feldolgozó posztom írása közben gondoltam végig, mi is a tartós siker titka az interneten. Arra jutottam, hogy az internetes üzleti vállalkozások sikerének titka, hogy miképpen tudnak megfelelni az egymás után következő alábbi öt kihívásnak:

1. kihívás: a bevezetés. Ekkor kell beindítani a motort, működésbe hozni a gépezetet, ami majd egyszer valaha képes lesz profitot termelni, de egyelőre csak nyeli a pénzt, az energiát és főleg az alapítók idejét. Csak néhány apróság kell ahhoz, hogy egyáltalán valami esély legyen: üzleti modell, kínálat és kereslet. Ha ezek megvannak, erre lehet aztán építeni az eszközöket és erőforrásokat. (Mit is jelent ez? Olvasson tovább >>)
2. kihívás: a működtetés. Amikor az üzleti modell elkezd működni, hirtelen egy rakás dolog merül fel, amire az alapítók korábban nem gondoltak, vagy nem készültek fel. Ezeket a problémákat kezelni kell, meg kell oldani, mert különben a cég - akár csak egy motor lendkereke - nem lendül át a holtponton és bedől, mielőtt még igazán működni kezdett volna.
3. kihívás: a növekedés. Szuper: kitaláltunk egy céget, megépítettük hozzá a struktúrát, van kínálatunk, megtaláltuk hozzá a keresletet, és van üzleti modellünk, ami alapján értékesítünk - szóval belendült a motor. Ám ha jó ez a motor, akkor egyre inkább kezd pörögni, ami azzal jár, hogy zabálja az üzemanyagot, minél jobban pörög, annál többet. A bevételek is felpörögnek, de bár pontosan látjuk, hogy majd elegendőek lesznek, sőt, piszok jó üzletet fogunk csinálni, egyelőre még az a helyzet, hogy a fogyasztás több, mint a bevétel, és még 1-2-3 évig több is lesz. Itt nem lehet - vagy nem szabad - kiszállni sehogy! Abbahagyni őrültség lenne, mert minden befektetett energia elvész. Eladni a céget még nem lehet (vagy nem érdemes), mert rajtunk kívül senki sem hisz benne annyira, hogy eleget fizessen érte - szóval még bizonyítani kell. Viszont erőforrásokat, azaz főleg pénzt kell szerezni! Itt több lehetőség van: saját vagyon elzálogosítása, kölcsönkérés családtól, barátoktól, vagy kockázati tőkés bevonása. Mindegyik verzió nagyon nehéz és megvan a maga ára. A kulcs, hogy ezt az árat hajlandóak vagyunk-e megfizetni és a cég működtetése mellett meg tudjuk-e szervezni a források bevonását is.
4. kihívás: a konkurencia. A sikerünk láttán hirtelen mindenki rádöbben, hogy azt kell csinálni, amit mi: naponta nyitnak a konkurens szájtok, akik nem csak az üzleti modellünket másolják le egy az egyben, de minden mást is, amit csak lehet és amit nem szégyellnek. Mivel részben az általunk kitaposott úton, és részben a mi erőforrásainkkal haladnak, ezért olcsóbbak tudnak nálunk lenni. Ebben az a rossz, hogy rombolják a piacot, mert teljesítményben többnyire nem hozzák azt, amit kéne, és a vevők egy része nem bennük, hanem általában az e-kereskedelemben csalódik; és az a jó, hogy versenyhelyzetbe hoznak minket és arra kényszerítenek, hogy még jobbak legyünk. A legfontosabb, hogy ne azzal foglalkozzunk, hogy mit tesz a konkurencia a mi kárunkra, hanem azzal, hogy tudnunk nála jobbak lenni!
5. kihívás: az Ikarosz-effektus. Vettük az akadályokat, megfeleltünk a kihívásoknak, ott vagyunk a csúcson. Ám az internet egyik legnagyobb előnye - a piac korlátlansága - a legnagyobb hátránya is: a korlátlan piac mindenkinek korlátlanul rendelkezésére áll, a siker bármikor újra és újra megismételhető, bárki által. Ha túlságosan egyféle kínálatra, egy üzleti modellre építünk, akár a kínálat (lásd pl.: zenei CD), akár az üzleti modell (lásd: reklámozási modell) eltűnhet alólunk, ezzel másodpercek alatt elértéktelenítve a vállalkozásunkat, padlóra küldve a bevételeinket. Ki adna ma 1 milliárdot az IWIW-ért? Csak azok tudnak tartósan sikeresek lenni, akiket nem szédít meg a magasság, képesek és hajlandóak nap mint nap megújulni, és az egész sztorit újrakezdeni akár az 1. kihívástól is!

Biztos, hogy a bizalom hiányzik?

Mindenfelé hallani: az internetes kereskedelem nagyobb mértékű elterjedésének legfőbb gátja a bizalomhiány. Szinte egyöntetűen ezt támasztják alá az ebben a témában folytatott kutatások eredményei. A kutatások azért jutnak erre a következtetésre, mert az általuk megkérdezettek válaszaiból ez vonható le. Általában nem direkt kérdéseket tesznek fel (Bízik Ön az e-kereskedelemben?), hanem az indirekt kérdésekre adott válaszokat értékelik. De mi van a bizalomhiány mögött? A válasz egyszerű: információhiány. Ha kereskedő vagyok és azt szeretném, hogy többen és többet vásároljanak nálam, mit tehetek a tudatlanság ellen?

A magyar társadalom - számos szociológiai kutatás szerint - eleve bizalmatlan minden újjal, idegennel, ismeretlennel szemben. Az internet, bár már másfél évtizede jelen van, még mindig a rémisztő újdonságok közé tartozik, legalábbis azok körében akik egyáltalán nem, vagy csak nagyon ritkán használják. Erre persze a sajtó egy része is rátesz egy lapáttal: a bulvárlapok olvasóinak szemszögéből az internet a nagy átverések, csalások, gyorsan - tehát kétesen - szerzett jövedelmek terepe. Mindig akad egy-egy slágertéma, amit aztán izgalmasan lehet tálalni: régebben az internetről letöltött bombarecepttől felrobbant kamaszgyerek volt ilyen, ma inkább az ellopott adatok, megcsapolt bankszámlák, pedofília és gyermekpornó a kedvenc. Teljes sztorit a legritkább esetben kapunk, mindig csak a leghatásosabb mozzanat szerepel a hírekben. Pedig ha megkapargatjuk a felszínt, a legtöbb esetben kiderül: nincs a történetben semmi botrányos, mert pl. az ügyfél volt figyelmetlen, vagy netán hiánytalanul visszakapta a pénzét.

Nézzük meg, mik azok a tipikus félelmek, amik miatt a felhasználók egy jelentős része tart az internetes vásárlástól vagy szolgáltatásoktól! Ebből a szempontból az embereket három fő csoportra lehet osztani: az első csoportba tartoznak azok, akik az egész internettől - netán magától a számítástechnikától - húzódoznak. A 21. században Magyarországon még mindig ők vannak többségben: a 8,5 milliós 14 év feletti lakosságból a havonta legalább egy órát internetezők száma 3,6 millió fő, azaz bő 40 százalék, miközben a háztartások 54 százalékában van internet. Tehát közel 5 millió azon 14 év feletti honfitársaink száma, akik nem interneteznek, még akkor sem, ha egyébként a családban van internet-hozzáférés. A második csoportba tartoznak azok, akik az internetet rendszeresen használják, de nem - vagy nem rendszeresen - vásárolnak: ők mintegy 2,5 millióan vannak. Végül a harmadik csoportot azok alkotják, akik vásárolni már rendszeresen mernek, de a fizetésnél még mindig a - nyilvánvalóan kényelmetlen - készpénzes fizetést, azaz az utánvétet részesítik előnyben. Az ő számuk a legdöbbenetesebb, mivel az internetes vásárlók több mint 90 százalékát teszik ki. (Forrás: GKIeNET)

Arra a kérdésre, hogy a nem internetezők miért nem merik, tudják, akarják használni azt az eszközt, ami a világ fejlettebb országaiban a többség számára a mindennapi élet szerves része, most ne keressük a választ. Többségük már valószínűleg soha nem vonható be az internetes világba, de az idő előrehaladtával fokozatosan kisebbségbe kerülnek, ahogy az új generációk felváltják őket. Az e-kereskedő számára érdekes kérdés, hogy az internetező, aki nem vásárol, miért nem teszi, illetve aki vásárol, de nem fizet kártyával, mitől fél.

A vevő legnagyobb félelme az, hogy becsapják! A kereskedő dolga viszont nem csak az, hogy ne csapja be a vevőt, hanem az is, hogy

1. meggyőzze: nem fogja becsapni,
2. megelőzze, hogy becsapottnak érezze magát,
3. biztosítsa, hogy ha becsapottnak érzi magát, nem marad magára a problémájával!

A lehetőség, hogy a vevőt becsapják, mindig fennáll, akárhol vásárol. A vásárlás helye pusztán a kockázat mértékét határozza meg, és persze ezzel fordított arányban hatással van az árra. Száz százalékos biztonság nincs: még az autószalonban vett vadonatúj autóval is járhatunk rosszul (pl. megsérült szállítás közben és utólag javították), de nyilván nagyobb az esély a jogorvoslatra, mint egy murvás kereskedőtől vett alig használt, nyugatról behozott kocsi estében. A valuta is olcsóbb az utcai neppernél, de könnyen lehet, hogy a sebtében megszámolt kötegben egy-két darab bankjeggyel kevesebb lesz, mire a zsebünkbe kerül. A kínai piacon vett mobiltelefonnal is akadhatnak problémák... Nem sorolom tovább a példákat, szerintem mindenki érti. Ezek a szabályok érvényesek az internetre is, csak mások azok a szempontok, amik alapján a vevő a megbízhatóságunkat ellenőrizni tudja.

Annak érdekében, hogy megbízhatónak látsszunk (mert ugye nem elég annak lenni, annak is kell látszani), érdemes néhány dologra hangsúlyt fektetnünk:

• Azon felül, amit a jogszabály előír (üzemeltető adatainak feltüntetése: cégnév, székhely, cégjegyzékszám, adószám, stb.) az impresszum oldalra tegyünk egy, a mindenki számára ingyenesen elérhető internetes cégadatbázisra mutató linket és biztassuk a látogatót, hogy a cégnév vagy cégjegyzékszám alapján ellenőrizzen le minket!
• Ne csak letudandó kötelességként tekintsünk az általános szerződési feltételekre vagy az adatvédelmi nyilatkozatra, hanem töltsük meg tényleges tartalommal! Például emeljük ki az elállási jogra vonatkozó tudnivalókat, tegyük világossá az ügyfél számára, hogy milyen esetben mihez van joga, és mit kell tennie, ha élni akar ezzel a joggal. (Lásd erről korábbi bejegyzésemet!)
• Minden eszközzel tegyük magunkat láthatóvá, ellenőrizhetővé, követhetővé: használjuk a Facebookot, az iwiwet, az esetleges belső funkciókat (saját fórum, termékértékelés, GYIK stb.), ne féljünk a problémáktól és a kritikától, kezeljük őket nyíltan! Nincs tökéletes e-kereskedő, mindig akad olyan ügyfél, aki az élő fába is beleköt, de ha jól csináljuk a dolgunkat, a többségben az is az irántunk való bizalmat növeli, ha látják: az anyázó felhasználókkal is jól bánunk.

Nem térek ki azokra a nyilvánvaló dolgokra, amiknek ma már természetesnek kell lenniük egy e-kereskedő számára (pl. nem ingyenes e-mail címet adunk meg, válaszolunk az e-mailekre, felvesszük a telefont, normális termékoldalunk van világos paraméterekkel, árakkal, képekkel stb.), csak általánosságban jegyzem meg: ma annak van esélye a sikerre, aki ezekre nagy hangsúlyt helyez.

A bizalom kapcsán másik kedvenc témám a kártyás fizetés. Meggyőződésem, hogy ma egy magát komolyan vevő webshop számára kötelező az online kártyaelfogadás! De erről bővebben egy következő bejegyzésben írok majd.

Az információ-kontroll ideje lejárt - Facebookológia

"...az információ kontroll alatt tartásának ideje lejárt. Aki ezzel próbálkozik, olyan, mintha egy gátat építene, ami mögött egyre nagyobb lesz a víz nyomása, és egyszer úgyis átszakad." - mondta az [origo]-nak Netanel "Net" Jacobsson, az AOL és a Facebook volt üzletfejlesztési vezetője a Vodafone-Twitter eset kapcsán. Ez a gondolat teljesen egybevág azzal, amit Gerd Leonhard mondott, és amire mostanában én is olyan sokszor hivatkozom. Az interjú egyébként rendkívül sokrétű és információgazdag, de egyik legnagyobb érdekessége talán létrejöttének háttere: Jacobsson azért volt Budapesten, hogy az iWiW-nek adjon tanácsokat. Az alábbiakban ennek az interjúnak a kapcsán támadt gondolataimat osztom meg, elsősorban arról, hogy miben hozott egészen új minőséget a Facebook az interneten.

Nem különösebben kell net-gurunak lenni ahhoz, hogy az ember észlelje: a Facebook - különösen azóta, hogy magyarul is elérhető - nagyon intenzív fejlődésnek indult, miközben az iWiW legalábbis stagnál. Bő fél éve azt tapasztalom, hogy egyre nagyobb számban ugyanazok az arcok kezdenek felbukkanni az ismerőseim között, akik 2002-2004 között az akkor még WiW néven futó iWiW-en: internetes és egyéb médiás kollégák, barátok, távoli ismerősök, early mover-ek és - ahogy Jacobsson fogalmaz - early adopter-ek. A közel ezer iwiwes ismerősömmel szemben a 200 alatti fészbúkos sokkal nagyobb aktivitást produkál. Ez visszaigazolja azt a személyes tapasztalatomat, hogy a Facebook használata nagyon kényelmes, felhasználóbarát, az események jól követhetők, és igen sokféle aktivitásra van lehetőség.

Az iWiW vs. Facebook kérdésével az internetes szakma már igen korán elkezdett foglalkozni. Valószínűleg Berényi Konrád volt az első, aki már több mint két évvel ezelőtt megírta blogjában, hogy szerinte ha - az akkor még csak angolul elérhető - Facebook-ot magyarítja valaki, akkor megelőzi a magyar közösségi oldalt. Tavaly szeptemberben az Indexen (naná!) már A Facebook megöli az iWiW-et? címmel jelent meg interjú Trevor Johnson-nal, aki a Facebook európai terjeszkedését irányító vezetője. Akkor a 300 millió fészbúkoló közül 450 ezer volt az aktív magyar felhasználó.

Jacobsson szerint: "Az iWiW kicsit olyan, mint egy csiszolatlan gyémánt. Igaz, hogy régóta itt van, emiatt a felülete, érzete is egy kicsit régi, és sok mindent lehet rajta javítani, de ha megnézzük, milyen sokan használják, milyen sokan hivatkoznak rá és frissítgetik az adatlapjukat nap mint nap, azt kell látnunk, nagyon sokat ki lehet hozni belőle." Facebook-vezetőként valószínűleg még Trevor Johnsonhoz hasonlóan beszélt volna Jacobsson is, ám most épp az a dolga, hogy a vélhetően némileg megszeppent tulajdonosnak tanácsokat adjon.

A két közösségi oldal közötti alapvető különbséget egyébként Jacobsson pontosan fogalmazza meg az intejúban, amikor azt mondja: a Facebook már nem is annyira közösségi oldal, hanem inkább egy technológiai platform. Ez a megállapítás azért különösen érdekes, mert az internet maga is egy technológiai platform, egy globális közösségi, kommunikációs tér, amin belül számos különböző további eszköz, alrendszer, felület van. Ha megnézzük a Facebook-ot, azt fogjuk látni, hogy az egyfajta hálózat a hálózatban: vannak rajta egyéni és céges oldalak, rajongói klubok, személyes weblapok, levelezőlisták, hírcsatornák, játékok és egyéb érdekes alkalmazások; lehet kommunikálni a hagyományos netes formákhoz hasonlóan: azaz levelezni, csetelni, és lehet új formában is: pl. egymás üzenőfalára írogatva. Ha egy kezdő internetező ki sem teszi a lábát a Facebook-körből, nagyjából ugyanazt a határtalan élményt kapja, mintha a Google-ról vagy más portálról indulva kezdene böngészni, azzal az alapvető különbséggel, hogy itt az övéi között marad, hiszen bármilyen tevékenységet végez, az valahogy összefüggésben lesz a fészbúkos barátaival. Azaz egy olyan hiperfelületet használ, ahol a tartalmakat egy strukturált referenciacsoporton keresztül éri el, illetve ő maga is fontos része mások referencia-struktúráinak. Nézzünk egy példát: az utóbbi hónapok slágertémája a H1N1 járvány volt, illetve az a kérdés, hogy oltassunk vagy ne oltassunk. Ha valaki rákeresett erre a Google-on, akkor azt a tartalmat, amit végül a témáról elolvasott, számára teljesen idegen emberek tömegei határozták meg: egyrészt azok az internetezők, kattintók, linkelők, akiknek tevékenysége alapján a Google keresőmotorja kiválasztotta, hogy mely cikkeket, írásokat, fórumokat helyezte a találati lista elejére; másrészt pedig az a néhány szerző, blogger, fórumozó vagy mindközönségesen grafomán elmebeteg (lásd összeesküvéselméletek), akik azokat a tartalmakat írták, amiket a kereső kihozott. A fészbúkoló elé kerülő tartalmak természetesen jórészt ugyanebből az írástömegből származnak, viszont nem a Google pagerank, vagy az [origo] ügyeletes szerkesztője határozza meg, hogy ebből milyen válogatás kerül elé, hanem elsősorban a barátai, a barátainak a barátai és azok, akikkel egy rajongói klubba vagy csoportba tartozik. Azaz egy olyan, nem véletlenszerűen kialakult embertömeg, amit az ismeretségi és érdeklődési rendszer strukturál. Tessék elképzelni ugyanezt mondjuk a televízión: ahelyett, hogy nyomkodnám a távirányítót össze-vissza, hogy valami nézhetőt találjak, a tévé maga szolgáltat nekem egy olyan műsor-összeállítást, ami az alapján készült, hogy mit néztek szívesen a barátaim.

Az információ-kontroll ideje tehát valóban lejárt, amennyiben kontroll alatt valamilyen központi ellenőrzést értünk. Kontroll helyett strukturálódás van, információ-evolúció, melynek során az információ és környezete alkalmazkodik egymáshoz. A H1N1 oltásról nem az az üzenet fog eljutni hozzám, amit mondjuk az egészségügyi kormányzat szeretne eljuttatni, hanem az, ami ebből az üzenetből a kapcsolati hálómon való keresztüljutás során kifejlődött. Valójában ez régen sem volt másképp: csak akkor a pletyka és rémhírterjedés során az eleve kevés információ eltorzult; ma viszont a feldolgozhatatlanul sok információból kapunk egy tartalmában lényegében változatlan, de nagyon strukturált és valamennyire testreszabott információrendszert.

Persze semmi új nincs abban, ha azt mondom: megint van valami az interneten, ami teljesen átalakítja az életünket. A háló bő évtizede mást sem csinál, mint felforgatja a világot. Ebben a sztoriban a Facebook valószínűleg az aktuálisan egyik legfontosabb elem, de minden bizonnyal 3-5 éven belül jön valami más. Ami pedig a Facebook vs. iWiW kérdést illeti: kár ezen rágódni, a kettő már rég nem egy kategória. Akinek igazán nagy és izgalmas kihívást jelent a Facebook, az természetesen a Google. És a Google nem tétlenkedik, lásd pl. Google wawe és nexus one.

Hm. Ha belegondolunk, hogy az egész egy éles kődarabbal kezdődött... :-)