 |
| Koltai Tamás |
- Láttam az asztalán a Színház legújabb számát és feltűnt: megváltozott a lap. Kapóra jött ez nekem, ugyanis a változás iránya igazolja: a számítógép kultúra, illetve a számítógép által adott technikai lehetőségek Önöket sem hagyták érintetlenül, hiszen ezek érvényesülése látszik az új grafikai megjelenésen.
- Nem szeretnék olyan színben feltűnni, hogy a számítógépes kultúra idegen számomra – noha nem értek hozzá –, de amit a lapról mond, az felfedezés számomra, mert nem volt célunk ilyesféle modernitás. Egyszerűen untuk a régi – előkelően mondva – layout-unkat, ezért belső pályázatot hirdettünk új arculat tervezésére. Úgy gondoltuk, egyfajta klasszikus formát meg kell őriznünk; nem süllyedhetünk el a popkultúrában – a lap tartalma ezt meg sem engedné –, de ugyanakkor a kicsit unalmas, régies és már túlhaladott forma sem tetszett. Szerintem a művészetnek – hiszen most tulajdonképpen grafikai művészetről, nyomdaművészetről, fotóművészetről beszélünk – soha nem szabad erőszakosan integrálnia az új technikákat, vizuális jelenségeket csak azért, mert vannak; de nyilvánvalóan a kor nyelvéről – még azt is merészelem mondani: divatos nyelvéről – nem lehet elfeledkezni: hatással van – tudattalanul akár – a győztes pályázóra, Bölönyi Zsoltra éppúgy, mint ránk, akik mellette döntöttünk.
- Végiggondolva a művészeteket, a színház tűnik az egyetlen olyannak, amely legkevésbé került a változások hatása alá. Vagy ezt csak a magamfajta laikus látja így?
- A rendezők legifjabb generációja a színházról egészében másképp gondolkozik, mint a régiek, de ez részükről sem elhatározás kérdése. Nem kell egyik napról a másikra új művészetet kitalálni – mint ahogy azt Trepljov mondja a Sirály-ban –, a kor alakítja a művészeket: a rendezőket, a díszlettervezőket, a színészeket is. Éppen tegnap volt egy vita a Stúdió-K-ban a Vihar előadásról. Alföldi Róbert rendező eleve abból indult ki, hogy a színháznak fel kell használnia a kor vizuális nyelvét. Azt a vizuális nyelvet, amely a kereskedelmi televíziókból zúdul ránk – akár szeretjük, akár nem – klipekben, képekben, és abban az információdömpingben, amely egy másodperc alatt tízszer annyit közöl velünk, mint tíz évvel ezelőtt. Nagy veszekedés alakult ki arról, hogy elviseli-e a néző Shakespeare Vihar-jának hosszas monológjait, vagy Miranda és Prospero tizenöt perces dialógusát, melyben kibontakozik az előtörténet. Alföldi szerint nem viseli el: úgy gondolja, kötelessége ezt játékokkal, vizualitással, bohóctréfákkal – tehát sokféle történéssel – megsegíteni. Logikusnak tűnik a rendezői érvelés, de kiderült: nem feltétlenül működik mindenkinél, ugyanis volt egy fiatalember, aki meglepő módon éppen azt mondta, neki az előadás vizualitása egy idő után rettenetesen unalmassá vált. Furcsa, hogy éppen abból a korosztályból mondta ezt valaki, akikre Alföldi a koncepcióját építette.
Egyébként mielőtt elkezdtünk volna információs forradalomról beszélni, a magyar színházi szakma egy bizonyos részében már régen megszületett az igény, hogy a Cserhalmi György által „lefúrt lábú” színjátszásnak nevezett stílus helyett valami eltérő, szabadabb, frissebb jöjjön létre; így a szcenikai, dramaturgiai újításokra hagyományosan nyitott színházak törekvései találkoztak az ezredvégi formakultúrával, médianyelvvel.
- A számítástechnikával, és ezen belül leginkább a személyi számítógéppel és az internettel kapcsolatban gyakran elhangzó aggály, hogy leegyszerűsítő logikájából, harsány tömörségéből adódóan leszoktatja a fiatalokat a bonyolult gondolkodásról, a problémák összetett megközelítéséről, így képtelenné válnak a művészetek élvezésére és megértésére. Lehet, hogy a színház, melyet már Gutenbergtől is féltettek, most azok után, hogy túlélte a rádiót, a mozit és a televíziót, végül az informatika áldozatává válik?
- Azért nehéz erre a kérdésre egyértelmű választ adni, mert a világban lezajló információs robbanás nálunk egybeesett a politikai robbanással. Húsz évvel ezelőtt is rengeteg információ volt, csak mi nem juthattunk hozzá. A kilencvenes évek elején egyszerre szakadt ránk az informatikai forradalom és mindaz, ami már eleve megvolt, csak tőlünk volt elzárva. Ma a kultúra legkülönbözőbb formáihoz hozzá lehet jutni, sokkal nagyobb a választás lehetősége, ezáltal mindenfajta kultúra fogyasztása differenciáltabbá vált. Amikor még feladataim között volt színházi előadások kiválasztása televíziós közvetítésre, egy évben néha harminc, vagy annál is több ilyen műsort csináltunk; és a fölmérések bizonyították: néha két, két és félmillióan is ültek a képernyő előtt. Ez visszahozhatatlan! Nem csak azért, mert a színház társadalmi szerepe – főleg a rendszerváltás miatt – komolyan lecsökkent, hanem mert a televíziók választéka a kereskedelmi és külföldi tévék megjelenésével rendkívül kibővült. Akik annak idején kínálat hiányában, mint egyfajta kulturális szórakoztató programot nézték a színházi közvetítést, most biztos nem azt nézik. Ebből a szempontból tehát a színházi kultúra szerepe mindenképpen lecsökkent, de ugyanakkor bővültek is a lehetőségek, hiszen egyrészt ma már bárki szabadon alakíthat társulatot, másrészt az információs forradalom adta új formákat a színháznak is fel kell tudni használni. A számítógép még kedvet is csinálhat a színházba járáshoz, hiszen minden információ önmagában rendelkezik egyfajta vonzerővel, ami által esetleg felkelti a néző figyelmét. Azt hiszem, az élő színháznak igazából semmi sem árt, pontosan azért, mert az élő mivolta az, ami érdekessé, pótolhatatlanná teszi.
- Ebben igaza van, de arra a legjobb színház sem képes, amire egy számítógépes játék: hogy a nézőt az események középpontjába helyezi, főszereplőjévé teszi. Miért járnék színházba, ha a számítógép virtuális valóságában bármilyen kaland résztvevőjévé válhatok?
- Peter Brook mesélte annak idején, hogy első rendezése előtt rettenetesen ideges volt. Annak érdekében, hogy felkészülten menjen a próbára, papírszínházat csinált magának: kivágta a szereplőket és minden jelenetet beállított. Persze öt perc után az egészet félresöpörte, mert rájött, pont az a lényeg, hogy emberek hozzák létre az előadást. A dehumanizált színház nem színház. A kisebbik fiam, aki tizenkét éves, és nálam sokkal jobban ért a számítógéphez, csak előre megtervezett játékokban tud dönteni; hiába ő az úr, igazából a visszajelzést a gép adja egy program által. A gép reakciója tehát a játékos reakciójától függ, ezáltal egy idő után kiszámíthatóvá válik. El tudom képzelni, hogy egyszer majd lesz olyan játék, amellyel színházat lehet csinálni; akár azt is, hogy a rendező előre lejátszik bizonyos mozgásokat, technikai trükköket számítógépen, amit aztán alkalmaz majd a színpadon; de hogy az élő színészeket nem tudja helyettesíteni semmilyen program, abban egészen biztos vagyok. Az élő színházra azért van változatlanul nagy éhség, mert mégiscsak van annak valami varázsa, hogy a szemem előtt, élő emberek hoznak létre valamit, amiben másokkal együtt valamennyire én is részt veszek. A holnapi előadás már nem ugyanaz mint a mai, és egyszer csak nem lesz holnapi; a színház mindig egyszeri és megismételhetetlen élmény, amit az éltet, hogy közösségben történik. Ne beszéljünk számítógépről, csak abba gondoljunk bele, mi történik, amikor televízióban, felvételről nézünk egy előadást, mondjuk egy vígjátékot! A néző egyedül ül, szemben a tévékészülékkel, a képernyő mintegy falat von közte és a színház között; nézi azt a konzerv valamit, amin nem tud változtatni, mert például nem tudja leállítani az előadást azzal, hogy tapsol vagy nevet; és ezzel a színészeket sem tudja befolyásolni, sarkallni, hiszen a színész is másképpen játszik, attól függően, milyen a közönség. Ebből is az derül ki: ha jelen vagyok, én is része vagyok az előadásnak, annak az egésznek, amit színházi élménynek nevezünk.
- Ezek szerint a színház az egyetlen, valóban interaktív művészet?
- Pontosan, ugyanis csak a színházban van olyan mű, ami ott születik meg. Természetesen vannak a színházi előadásnak előre elkészített, preparált részei: a rendezői koncepció, a próbák során kialakított viszonyok, hanghordozás, mozgás, a világítás és a díszlet, és persze maga a megírt mű. Mindez tulajdonképpen konkrét, megadott és idézőjelek között végleges; de mégsem végleges, mert alakul az előadás folyamán, részben általam, néző által is, hiszen a műnek – akár akarom akár nem – részese vagyok, még akkor is, ha csak a feleségem miatt járok színházba és morcosan ülök a nézőtéren, igyekezve kizárni magam az egészből.
- Ami a kérdés emberi részét illeti, Önnek nyilván igaza van, de ugyanakkor a Vihar-ról mondott példája is azt bizonyítja, a technikai fejlődés hatásai alól a színházművészet sem tudja kivonni magát. Valószínű, hogy a színház soha nem kerülhet bele a számítógépbe, viszont a számítógép bizonyára egyre inkább bekerül a színházba. A kérdés csak az: mi szab majd határt ennek a folyamatnak? Milyen lesz a jövő évezred színháza?
- A művészetek az emberi viszonyokat ábrázolják ugyan, de ebből többnyire kimarad maga az ember: a szoborban nincs benne a modell, csak addig, amíg modellt ül, aztán utána marad egy szobor – amiről persze a világért sem mondanám, hogy dehumanizált műalkotás, de mégsem élő ember, hanem megkövült. A színház „hiper-humanizált” tevékenység, maximálisan ember centrikus. Bármi történhet, csak egy valami nem: hogy nem jön be egy ember. Ezzel együtt a színházművészetben mindig fontos szerepe volt a technikának: az ógörög amfiteátrumokban ott ült tízezer ember és hallotta, hogy a színész mit beszél – ezt a kor technikája, építészete tette lehetővé –; aztán a barokk látványszínházban az ördögnek valóban el kellett süllyednie a moralitásban, az angyalnak le kellett jönnie a mennyből – ehhez is mind technika kellett. A mai kor technikája éppígy jelen van a színházban, hiszen a világítást számítógép vezérli, a színpadtechnikát, díszletmozgásokat szintén. Úgy van betáplálva 192 jel egy előadásra, hogy a technikus csak ott ül, és szinte semmit nem kell csinálnia: a számítógép vezérli azokat a fantasztikus vizuális hatásokat, amiket beléprogramoztak. Ám az ember ebből sem hagyható ki teljesen, hiszen a gép nem képes érzékelni az előadás ritmusát – ami ugye mindig változik –, ezért kell valaki, aki megadja a kezdőpontokat.
A számítástechnika veszélyét abban látom, hogy az egyre több technikai trükközés, varázslat elérhetővé válása által annak lehetősége is megteremtődik a rendező számára, hogy túltechnicizálja az előadást. Tudom, csúnyán hangzó példa, de olyan ez, mint hogy a haditechnikát sem szabad túlfejleszteni, mert valakinek könnyen eszébe juthat megnyomni az atomgombot. Mondhatnám: az a jó, ha minden technikai újdonságot beépítünk egy színházba, legfeljebb nem használjuk ki; de ha már ott van, biztos hogy lesznek olyan alkotók, akik meg azt mondják: használjunk ki mindent – és azt hiszem, nem erről kell szólni a színháznak. A kulcs tehát a helyes arányok megtalálása. A technika túlburjánzásának a reális és józan esztétikai gondolkodás szabhat határt, nem csak a színházban, hanem minden művészetben – sőt, talán a hétköznapi életben is.
(Az interjú nyomtatásban az Internet Kalauz 1999. májusi számában jelent meg, a Finálév sorozatban.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése