Limonádé, krumpli és extraprofit

Magyarország néha olyan, mint egy lepukkant úttörőtábor, ahol párhuzamosan zajlik egy hipermodern technó-fesztivál, egy retró-buli és egy nyugdíjas-találkozó. A dolog szépsége abban áll, hogy mindhárom buli résztvevői a generációs különbségektől függetlenül egyformán (rosszul) látják a világot, mert ugyanannak a szutyok büfének a meleg sörét isszák, a házinak hazudott sült-kolbász mellé, és ugyanazokat a féligazságokat mondják felháborodott hangon már harminc-negyven éve. Nincs szolgáltatás, nincs vállalkozás, nincs színvonal - és igény sincs rá. A kivételek ritkák és kihalnak, ha meg valaki jól csinál valamit, akkor már ő a legjobb. Nálunk ott ér véget a verseny, ahol kezdődnie kéne.

Sortűz a közösségi vásárlásra

A múlt héten a Turisztikai Managerek Szövetsége szakmai kerekasztalt szervezett a közösségi vásárlás turizmusra gyakorolt hatásairól. Annak ellenére - vagy épp azért - kaptam meghívást a rendezvényre, hogy köztudott, némi szkepticizmussal szemlélem a bónuszos-kuponos üzletág alakulását. A rövid bevezető előadásokat követő, parázsra sikeredett vita során mégis éppen én voltam az, aki néha védelmébe vette a közösségi vásárlós cégeket, elsősorban a jelen lévő Bónusz Brigádot. Tettem ezt azért, mert ha valahol nagyon egyoldalú a megközelítés, óhatatlanul kénytelen vagyok ellentétes szempontokat is hangsúlyozni.

A sortűz

A sortűz kifejezést Heller Gábortól (Bónusz Brigád) kölcsönöztem, és valóban, a vita nem csak a kerekasztal résztvevőire korlátozódott, hanem a közönség is aktívan részt vett benne, néha minket is sortűz alá véve. A hallgatóság alapvetően szállodásokból állt, és erősen megosztott volt abból a szempontból, miként viszonyulnak a közösségi vásárláshoz. A nagyon erős ellenzőtől a szállodája túlélését a kuponozásnak köszönőig mindenféle vélemény elhangzott, de jól érzékelhetően itt egy meglehetősen szorongatott helyzetben lévő, a válsággal erősen sújtott üzletág szereplői találkoztak. Az elhangzottaknak számomra volt néhány fontos tanulsága, megpróbálom ezeket összefoglalni.

Ideális pillanat

A közösségi vásárlás a magyar piacra - különösen a turisztikai és vendéglátóipari szolgáltatásokat nyújtók számára - ideális pillanatban érkezett. A kétezres években, a részben az üdülési csekk hatására fellendülő belföldi turizmus, az olcsó devizahitelek nyújtotta lehetőségekkel párosulva, nagy fejlesztési kedvet generált: tucatjával épültek országszerte a kisebb-nagyobb wellness-hotelek, kastélyszállók és panziók, sokszor olyan periférikus, ismeretlen helyekre is, ahol pont az új kínálat vonzerejétől várták a régió fellendülését. Ám a kereslet nemhogy megnőtt volna, de a válság, majd a beszüntetett üdülési csekk, megnyirbált cafetéria hatására drasztikusan csökkenni kezdett. Ráadásul a költségek is jelentősen megnőttek a forint gyengülésével, mivel a legtöbb projektet devizahitelből finanszírozták. (Sokszor az EU-s vagy Széchenyi-terves támogatáshoz szükséges önerő jelentős részét is hitelből fedezték, így olyan házak is épültek, ahol a tulajdonos valójában a beruházás költségeinek legfeljebb 5-10%-ával rendelkezett!) A Groupon-modell 2010-ben tehát egy olyan magyar piacra érkezett meg, ahol hatalmas kapacitások álltak a drámaian alacsony fizetőképes kereslettel szemben. Több szállodaipari szakember egybehangzó véleménye szerint Magyarországon a legjobb időkben sem volt akkora kereslet, amely képes lenne ekkora kínálatot gazdaságosan eltartani.

Varázsbónusz, csodakupon

Az első fecskék 2010-es megjelenését követő 6-8 hónapon belül mintegy 70 közösségi vásárlással foglalkozó vállalkozás indult Magyarországon (mára ezekből alig egy tucat maradt). A Groupon sikere megtette a hatását: mindenki a közösségi vásárlásról beszélt, tele volt vele a sajtó és a konferenciák (a miénk is). Így amikor a gombamód szaporodó cégek értékesítőinek hada ellepte a csak nemrég, szintén gombamód kinőtt, de üresen kongó szállodák kétségbeesett kereskedelmi igazgatóinak irodáit, minimális ellenállásba ütköztek. A hotelmenedzserek épp csak kezdtek volna elgondolkozni, honnan akasszanak le vendégeket, de a kuponosok-bónuszosok megspórolták nekik ezt a gondolkodást: ne törd a fejed, milyen célszerszámmal orvosold a bajod, itt egy csodaszerszám, ami mindenre jó! Ez marketing is, értékesítés is, és persze baromi sokba kerül, de cserébe azonnal, mérhetően van bevétel. A szállodások többsége kapott az ajánlaton, belement az üzletbe és most csodálkozva nézik, hogy az árakat képtelenség a mélyből visszahozni.

Mindig mondom, nem művészet úgy eladni, ha fizetünk a vevőnek azért, hogy vásároljon. Mert ne legyenek illúzióink: 50+ százalék kedvezményt adni általában nem más, mint fizetni a vevőnek a vásárlásért.

Értékesítés vagy marketing?

A szállodások egy része - beleértve azokat is, akik aktív részesei a kuponozásnak - most hajlamos mindenért a közösségi vásárlást okolni. Ez volt az egyik pont, ahol meglepetésre védelmembe vettem a modellt. Egyrészt felhívtam a figyelmet arra, hogy az internet számos nagyon hatékony értékesítési- és marketing-eszközt kínál, ezek többnyire különösebb beruházás nélkül, kis ráfordítással használhatók, és szemben például egy ATL-kampánnyal, akár már tízezres nagyságrendű büdzsével is lehet látható eredményeket produkálni. A közösségi vásárlás ezen eszközök sorában csak az egyik, nem feltétlenül a legjobb, és semmiképpen sem univerzális lehetőség, amit körültekintően és célszerűen kell használni. Leginkább például el kell dönteni, hogy a bónuszt/kupont értékesítési vagy marketingcsatornának tekintjük, és ennek megfelelően kell vele kalkulálni. Ha értékesítési csatornának tekintem, akkor az értékesítésen legalább minimális hasznot kéne realizálnom; ha viszont marketingnek, akkor egyrészt az áron aluli értékesítésből eredő veszteség nagyságát összhangba kell hoznom a marketingbüdzsémmel, másrészt ennek várható eredményességét ki kell számolnom, és össze kell vetnem az egyéb használható marketingeszközök megtérülési rátájával. Nagyon leegyszerűsítve: ha eladok 100 vendégéjszakát 10 ezer forintos fajlagos vesztességgel, akkor meg kell vizsgálnom, hogy egymillió forintos marketingkeretből hány vendégéjszakát tudok értékesíteni, másfajta marketingeszközök használatával, mondjuk félár helyett kisebb kedvezménnyel, vagy akár teljes áron. Ha ez a szám is 100 körül van, sőt akár jóval alatta (hiszen pl. teljes áras értékesítésnél már akár 25-35 éjszakából bejön ugyanaz a bevétel), akkor biztosan nem szabad kuponoznom, hiszen más eszközt tudok hatékonyabban használni.

A problémát abban látom, hogy a szállodaiparban nincs túl sok online marketing, e-kereskedelem, közösségi média és hasonló modern üzleti tudományokban járatos szakember, ezért a közösségi vásárlós cégek és jól felkészült értékesítőik legfeljebb ellenérzésekbe ütköznek, de szakmai ellenérvekbe nem. A turisztikai menedzserek - tisztelet a bizonyára növekvő számú kivételnek! - valójában nincsenek abban a helyzetben, hogy választani tudnának az eszközök közül, mert nem ismerik azokat. A piacot nem ők vezérlik, hanem a bónuszos/kuponos kínálat folyamatos növelésében érdekelt közösségi vásárlós oldalak - akik persze végülis nem tesznek mást, mint igyekeznek az ügyfelek tömegeit megszerezni, amire a legjobb eszköz a minél nagyobb kedvezmények kiharcolása.

Elpuskázott lehetőség

Gyakran hangoztatott érv a közösségi vásárlás mellett, hogy az elégedett vevő visszamegy majd teljes áron újra igénybe venni a szolgáltatásokat. Nos, ebben már egyre kevesebben hisznek, de ami a nagyobb baj, hogy nem is nagyon tesznek érte semmit. Egyrészt a kuponos vevőre csökkent értékű felhasználóként tekintenek - ez a rendezvényen is kiderült néhány akaratlan elszólásból -, és persze ennek megfelelően bánnak vele. Hatalmas öngól, ami elsősorban a fent taglalt tisztázatlanságból fakad (marketing vs. értékesítés), de akárhogy is nézzük, a lenézett vevő nem fogja jól érezni magát és soha nem megy vissza, sőt, jóhírét sem kelti a helynek. Valójában a kuponos vevővel legalább úgy kell bánni, mint bárki mással, ha nem jobban - hiszen épp arról kéne meggyőzni, hogy a szolgáltatásunk a dupláját is megéri annak, amit fizetett érte!

Másrészt, amikor már ott van nálam a vevő, akit nagyon drágán megszereztem (hiszen a teljes ár felét neki adtam, a fizetett ár felét-harmadát meg a közvetítőnek), nem szabadna elengednem anélkül, hogy felhasználnék minden olyan marketing-eszközt, amivel újabb vásárlást tudok generálni. Kipróbáltam már jónéhány szállodát és éttermet bónusszal, soha, egyetlen egyszer nem fordult elő, hogy bármit tettek volna annak érdekében, hogy visszatérjek, vagy ajánljam a helyet valaki másnak. Mibe kerülne adni egy saját bónuszt (ami után már nem kell jutalékot fizetni senkinek!), akár kisebb mértékűt, vagy bármilyen extra ajánlatot, utalványt, amivel arra tudnak buzdítani, hogy vagy én térjek vissza, vagy valakit ajándékozzak meg a lehetőséggel? Konkrétan például voltam Gyulán, ahol minimális erőfeszítéssel kideríthették volna, hogy színházbolond vagyok, és visszacsábíthattak volna a Shakespeare fesztiválra, mindezt fillérekből. (De minek?, gondolja a szállodás, olyankor amúgy is tele vagyunk. Kifogás mindig van.)

Ahelyett, hogy a vevőt foglyul ejtenék, elengedik üres kézzel, rosszabb esetben elégedetlenül. Ezért biztos nem hibáztathatók a közösségi vásárlós oldalak.

Az átkozott transzparencia

A sortűz elején Heller Gábor egy kérdésre reagálva mondott egy nagyon fontos mondatot: ha nincsenek bónuszos, kuponos oldalak, internet akkor is van, és az internet magával hozza a transzparenciát, ami alapvetően az árak csökkenése felé hat. És ezzel nem csak a szállodák küzdenek, hanem gyakorlatilag mindenki, a szórakoztató-elektronikai boltoktól a pizzériákig!

Nem irigylem a szállodásokat, különösen a vidékiek nincsenek könnyű helyzetben: az elmúlt 5 évben 182 db. új, zömében wellness szálloda épült, koncepció nélkül. Ez a kínálat 40%-os növekedését jelenti! A probléma gyökere tehát ez, nem pedig a közösségi vásárlás, ami inkább egy esetleges kiutat, de legalábbis a válság átvészelésének lehetőségét nyújtja. A szállodai menedzsereknek meg kell tanulniuk az online marketing eszközeit használni, hogy ne a kuponosok válasszák őket, hanem ők választhassák ki a számukra leginkább megfelelő lehetőségeket. Ugyanis az a helyzet, hogy a közösségi vásárlás lehet, hogy átmeneti hóbort, de a digitális korszak biztosan nem az, sőt: még csak a kezdetén vagyunk!

További írásaim közösségi vásárlás témában »

Kockázatok és mellékhatások - Ki sajnálja a forinthiteleseket?

Kivételesen nem e-kereskedelemről írok, bár a probléma gyökerei azonosak azokkal a témákkal, amikkel e-kereskedelem kapcsán is foglalkozom. Alábbi soraim esetleg sokakban megütközést keltenek, felháborodott hozzászólásoktól sem leszek meglepődve, ezért előre szeretném kijelenteni: amit írok, nem kinyilatkoztatás, nem abszolút igazság, csak a jelenlegi helyzet egy másik oldalról történő, vállaltan egyoldalú megvilágítása. Ahogy Hermann Hesse írta: "az igazságot csak úgy lehet kimondani, szavakban megformálni, ha sarkítva van. Sarkítva van minden, amit gondolatokba lehet formálni és szavakban kimondani, és minden sarkított féligazság nélkülözi a teljességet, a kerekséget, az egységet." (Hermann Hesse: Sziddhárta, Kászonyi Ágota fordítása)

2005-ben vettem fel forint alapú lakáshitelt. A törlesztőrészletem azóta változatlan, a tőkeösszeg nagyjából felét már kifizettem, még 4 év van vissza. 2015. júliusában befizetem az utolsó részletet, várhatóan akkor is a jelenlegivel nagyjából azonos összeget, és a hitelemet lezárhatom. Manapság több százezer, svájci frankban eladósodott honfitársam számára én vagyok az egyik legirigyeltebb ember. 2005-ben viszont ugyanez a több százezer honfitársam komplett hülyének nézett volna. Miért is?

Deviza- vagy forinthitel?

Amikor a hitelfelvételen gondolkodtam, számos hitelajánlat közül tudtam választani. A legtöbb bank forintalapú hitelajánlatot csak külön kérésre adott, alapértelmezésben mindenki a svájci frank és euróalapú hiteleket nyomatta. Teljesen azonos paraméterek (hitelösszeg, futamidő) mellett a forintalapú hitel havi törlesztőrészlete akkor 35%-kal volt több, mint a CHF hitelé (az árfolyam 165 Ft körül mozgott). Akkortájt számos ismerősöm kérdezte, mit tanácsolok, milyen hitelt vegyenek fel. Mindenkinek azt válaszoltam, hogy ahelyett, hogy kizárólag a havi törlesztőrészlet nagyságát nézi, a következő paraméterek szerint döntsön:

• futamidő: ha az több, mint 2-3 év, akkor válasszon mindenképpen forinthitelt
• saját rész: akár autóról, akár ingatlanról van szó, semmiképpen ne vegyen fel hitelt 50% finanszírozás felett, de inkább a 40%-os plafon az ajánlott. Ezen belül a futamidő és a finanszírozott rész aránya pedig úgy függ össze, hogy minél hosszabb futamidőre és minél nagyobb arányú hitelre van szüksége, annál inkább válassza a forinthitelt.
• havi törlesztőrészlet nagysága: az minél nagyobb a jövedelméhez képest, annál inkább válassza a forinthitelt, hiszen annál nagyobb a kitettsége. Általánosságban pedig ne vegyen fel olyan hitelt, amelynek a törlesztőrészlete nagyobb, mint a nettó jövedelmének 20-25%-a. (Persze az összes törlesztést figyelembe véve, ha van másik hitele is.)
• kamat és árfolyamkockázat: a legalacsonyabb kamatot egy időben a japán jen, illetve általában a svájci frank alapú hitelek után kellett fizetni, a legmagasabbat pedig a forinthitelek után. Viszont az árfolyamkockázat a forinthitel esetében nem létezik, a többinél pedig - lényegében mindegy, hogy milyen mértékben - igen. Az árfolyamkockázatra egy általános szabály mondható: mindenki abban a pénznemben adósodjon el, amelyben (vagy amely alapján) a fizetését kapja.
• teljes finanszírozási költség: a bankok saját szabályzatától, gyakorlatától, illetve a hitel paramétereitől függően különböző egyéb költségek merülnek fel a hitelfelvételkor. Szerződéskötési díj majdnem mindenhol van, ma már a szerződést is mindig közokiratba foglalják, aminek költségét a hitelfelvevőnek kell állnia, és ezeken felül még lehetnek különböző kockázati felárak: biztosítási díj, orvosi vizsgálatok költségei, szakértői díjak (pl. ingatlanbecslő) stb. (Ezek a tételek összesen akár a teljes hitel 5-8%-át is kitehetik!)

A saját hitelfelvételemkor az összes fent sorolt szempontot figyelembe véve döntöttem az akkori szinten drágának tűnő, a CHF-hez képest 35%-kal magasabb törlesztésű, forintalapú hitel mellett. A döntésben két szempont kiemelt szerepet játszott: az egyik a teljes finanszírozási költség (a hitelfelvétellel járó összes költség több mint egy évre fedezte a törlesztőrészletbeli különbséget), a másik az árfolyamkockázat. Ennek mértékét nem vizsgáltam, megelégedtem azzal, hogy van. Cseppet sem hatott rám a bankok grafikonja, miszerint a CHF árfolyama x évre visszamenőleg miként alakult. Az árfolyamok esetében a múltbeli adatok pont annyira használhatók, mintha a lottóhúzások eredményei alapján azokat a számokat fogadnám meg, amik az elmúlt 50 évben legtöbbször nyertek.

Mekkora valójában az árfolyamkockázat?

A devizaalapú hitelezés legnagyobb kockázata nem az, hogy a törlesztőrészletünk nagysága a devizaárfolyamtól függ, ugyanis ez már csak annak következménye, hogy devizában tartozunk a banknak - és a kockázatot valójában ez növeli meg nagymértékben. A dolgot a következőképpen kell elképzelni: kölcsönkértünk a banktól mondjuk 1,6 millió forintot, a bank pedig kölcsönadott nekünk 10 ezer svájci frankot, amit beváltott nekünk forintra és úgy adta oda. De a továbbiakban mi nem 1,6 millió forinttal, hanem 10 ezer frankkal tartozunk, tehát ha a frank árfolyama 160 Ft-ról 260 Ft-ra nő, akkor a tartozásunk összege forintban 1,6 millióról 2,6 millió forintra emelkedik. Magyarul az árfolyamkockázatot nem csak a havi törlesztőrészletre, hanem a hitel és annak kamatai teljes összegére futjuk, minden pillanatban! Ez teljes mértékben elviheti a kamatnyereségünket is, hiszen hiába fizetünk kisebb kamatot a CHF után, ha ugyanannak az eredeti tőkeösszegnek a nagysága CHF-alapról forintra átszámolva 1 millió forintot nőtt, miközben a forintban felvett hitel nagysága semmit sem változott. (Természetesen a valóság ennél azért bonyolultabb, hiszen közben törlesztünk is, és törlesztésen belül a kamat és a tőke aránya is eltér, pénznemtől és banktól függően. A hitel paraméterei tehát jelentősen tudják változtatni a kockázat mértékét, sőt, akár sokan nyerhettek is a devizahitelen, ha időben kifizették.)

Ki a hibás?

A közhangulat - a törlesztési problémákkal küzdők körében legalábbis biztosan - az, hogy a kialakult helyzetért elsősorban a bankok hibásak. Ha ezt a kijelentést úgy pontosítjuk, hogy nem a bankok, hanem a pénzügyi rendszer a hibás, akkor részben egyet is tudok vele érteni. A baj csak az, hogy a pénzügyi rendszer emberi kreálmány, sok évszázad alatt alakult ki olyanra, amilyen, számos krízist élt meg, sokszor megkérdőjelezték, aminek következtében sokat is változott, de azért megmaradt. Annak a megállapításnak tehát, hogy a pénzügyi rendszer a hibás, nagyjából annyi értelme van, mint ha azt mondjuk, a sok közlekedési balesetért az autóközlekedés a hibás. (Az viszont biztosan igaz: ha valaki kockázatosan vezet, könnyen összetörheti magát.)

A bank csak azt csinálta, ami a dolga: forgatta a pénzt. Pontosan ezt várjuk tőle mi is, mint ügyfelek: ha betesszük a pénzünket, akkor szeretnénk visszakapni, minél több kamattal; ha pedig pénzre van szükségünk, elvárjuk, hogy tudjon kölcsönadni. A bank nem karitatív intézmény, tehát ha pénzt ad, azért több kamatot kér, mint amennyit a mi pénzünkért fizet. Ha nem így lenne, mindenki hitelt venne fel, majd betenné a bankba kamatozni. Ugye nem kell egy Soros Györgynek lenni ahhoz, hogy átlássuk: ez így nem működik?!

A bankokkal szembeni másik vád úgy hangzik: kedvező hitelajánlataikkal serkentették a hitelfelvételi kedvet, belehajszolták a lakosságot - és nem utolsósorban az önkormányzatokat - az olcsó devizahitelek felvételébe. Ugyanakkor elfelejtették az ügyfelekkel közölni az árfolyamváltozással járó kockázatot. Nos, ez valóban igaz: a reklámoktól az ügyintézőkig, hiteltanácsadókig mindenki azt erősítette, hogy csak devizahitelt van értelme felvenni. Szerintem viszont ez normális piaci jelenség, legfeljebb a pénzügyek területén még nem szoktunk hozzá. Talán nem ugyanezt teszi mindenki, aki hajnövesztőszert, azonnali fogyást ígérő gezemicét vagy potencianövelő tablettát árul? Tessék végiglapozni a hirdetési újságokat! A különbség ott van, hogy épeszű ember nem dől be ezeknek, miközben az örök időkig tartó 150 forintos franknak meg bedőlt. Itt lehetne szerepe a szabályozásnak, csakhogy ez megint kétélű dolog. Pontosan emlékszem rá, hogy amikor az első válságjelek mutatkoztak és a bankok megszigorították a hitelképesség-vizsgálatot, illetve kezdték visszaszorítani a kockázatos devizákban való hitelezést, rögtön megjelentek a zúgolódó hangok, amiknek a lényege röviden az volt: a szemét bankok most meg nem adnak pénzt!

Arról se tessék megfeledkezni: a bankok is mi vagyunk! Mert ezt a válságot nem csak a néhány tucat bankár okozta, hanem az a több ezer ügyintéző, üzletkötő és kockázatelemző is, akik szent meggyőződéssel hirdették, hogy a legjobb dolog a világon a CHF-hitel. Amikor 2005-ben felvettem a forinthitelemet, akkor ezt végül egy kis vidéki takarékszövetkezetnél tettem, ugyanis nekik nem volt más a kínálatukban, így aztán megbecsülték a ritka madarat. A nagybankok egyszerűen nem foglalkoztak velem azon a szinten, ahogy elvártam volna, mert nem volt a figyelmük fókuszában a forinthitel; ráadásul valószínűleg az üzletkötőnek járó jutalék is jóval alacsonyabb volt, mint a devizahiteleknél - tehát amikor látta, hogy számára felfoghatatlan módon ragaszkodom a forintalapú hitelhez, többé nem voltam fontos számára, nem hívott vissza, nem küldte el, amit ígért stb.

Végül egy másik, legalább nem a bankokat - vagy valaki mást - okoló kifogás, hogy 4-5 évvel ezelőtt nem lehetett előre látni a frank ilyen mértékű erősödését. Oké, elfogadom: nem lehetett látni. Ahogy az esetleges gyengülését sem lehetett látni! Ezt hívják kockázatnak, hogy nem lehet előre látni, mi lesz. Ha most 80 Ft lenne a CHF árfolyama, eszébe jutna valakinek, hogy megsegítse a forinthiteleseket? Pedig akkor mi lennénk bukóban...

Szerintem a baj fő oka, hogy a magyar lakosság vészesen műveletlen üzletileg. A számokhoz érteni gyanús dolog, kockázatot elemezni, táblázatokat készíteni a könyvelők hóbortja, a bankok mind szemetek és az ellenségeink, ami egyébként marha vicces, mert érdekelne, miből prosperált volna az elmúlt évtizedben az építőipar és az ingatlanszektor, ha nem a bankok pénzéből. Mindez oda vezethető vissza, hogy 20 év nem volt elég ahhoz, hogy megtanuljuk a kapitalizmust. Az iskolában semmi ilyesmiről nincs szó, a gyerek otthon és a tévében is azt hallja, hogy szemét bankok, és egyáltalán nem ciki a matekhoz hülyének lenni, sőt: humánértelmiségi körökben egyenesen sikk. A racionális üzleti gondolkodás hiánya átitatja a mindennapokat, saját munkámban is rendszeresen találkozom vele. Sok vállalkozó a legegyszerűbb matematikai műveleteket sem végzi el, mielőtt belekezdene valamibe. Akkor meg mit várunk azoktól, akiknek a munkájukhoz nincs is szükségük efféle tudásra?

Mindenesetre ha kevesen is, de azért akadtak páran rajtam kívül is, akik a devizahitelek minden vonzereje ellenére a drága, de kockázatmentes forinthitelt választották. Valljuk be, ez jelentős mértékben aláássa az összes olyan érvelést, ami szerint mindenki más hibás, csak azok nem, akik a hiteleket felvették.

Segítsük-e meg a devizahiteleseket?

Erre a kérdésre nem tudok válaszolni, mert ez már nem üzleti kérdés. De a válasz megkereséséhez javaslom még megvizsgálni az alábbi két kérdést:

1. Mi lesz azzal az összeggel, amit a devizahitelesek a kedvező árfolyam idején nyertek a forinthitelhez képest? 
2. Mi lesz azzal az összeggel, amit a forinthitelesek az erős forint idején pluszban fizettek a devizahitelekhez képest?

Az is fontos kérdés továbbá, hogy a segítséget ki finanszírozza. Az állam? Az államnak nincs pénze, csak az állampolgároknak, tehát ha az állam finanszírozza, akkor mi állampolgárok, mindannyian finanszírozzuk. Akkor a bankok? Oké, de miből? Ugye senki nem gondolja, hogy az összeg, amennyivel most több a törlesztés, az a bankok haszna? A bankok a devizás hitelkihelyezéseiket devizás ügyletekkel fedezték, azaz ők maguk is devizában adósodtak el annak érdekében, hogy kölcsön tudjanak adni. A devizahitelesek plusz költsége a bankok plusz költsége is.

Akkor mi a megoldás? Nem lehet erre a kérdésre általános választ adni. Aki még bírja fizetni a törlesztést, az legjobb, ha folytatja, hiszen ha most bármilyen módon felszámolja a hitelét, azzal mindenképpen realizálja az árfolyamveszteség teljes összegét. Amennyiben a CHF ismét gyengülni fog a forinthoz képest, az eddig elszenvedett veszteség akár még ki is egyenlítődhet, de mindenképpen enyhülhet.

A tanulságokat mindenképpen érdemes levonni. Főleg azt, hogy elsősorban a saját józan paraszti eszünkben bízhatunk - az pedig legtöbbünknek van, csak használni kell. Visszatérve a már említett közlekedési példára: vannak utak, autók és közlekedési szabályok. Ezek nincsenek mindig összhangban egymással: például Magyarországon a KRESZ szerint legfeljebb 130 km/ó-val szabad menni, az utak minősége alapján a legtöbb helyen ennyivel sem lehetne - mégis a forgalomban lévő autók döntő többsége ennél jóval nagyobb sebességre is képes. Az, hogy ez nem okoz folyamatosan tömegszerencsétlenségeket, úgy lehetséges, hogy megtanultunk a lehetőségek, a képességek és a szabályok háromszögében egyensúlyozni. Ezt kéne tenni az élet más területein is, a pénzügyi kérdéseket is beleértve.