Barna Imre |
Ezekről a kérdésekről beszélgettünk Barna Imre író, műfordítóval, akinek nevéhez sok más mű magyarítása mellett Umberto Eco három “egyetlen” regényének fordítása is fűződik, köztük A Foucault-ingá-val, melyben kulcsszereplő az Abulafia nevű számítógép, amely folyton azt kérdezi: “Tudod a jelszót?”
- Számítógéppel fordít?
- Igen, számítógéppel fordítok, azaz számítógépen írom a fordításokat.
- Igaz, hogy magyarra fordít, de mégis felmerül bennem a kérdés: hányféle billentyűzete van? Van olasz és magyar külön, vagy csak magyar van?
- A billentyűzet maga olasz, mert a gépet Olaszországban vettem, de a billentyűkiosztást be lehet állítani magyarra és olaszra egyaránt, ami főleg azért jó, mert ha a gyerekeim használják és olaszra van állítva, akkor azok a karakterek jelennek meg, amiket a gombokon látnak. Nekem meg mindegy, mert húszéves korom óta tíz ujjal, vakon írok.
- Mikor állt át a számítógépre?
- Jó régen, még a Commodore-ral kezdtem, amit használtan vettem valakitől. Voltak akkor már normális számítógépek is, csak nem volt elég pénzem. Az első fordítás, amit számítógépen írtam, A Foucault-inga volt. Amikor elkészültem, szakembert kellett hívni, aki véres verítékkel konvertálta a Commodore fájlokat Word formátumba, ami nem volt kis munka, mert ha jól emlékszem, nagyjából harminc darab nagy floppyt töltött meg az anyag.
Egyébként ha már szóba került Umberto Eco, van róla egy idevágó történet: amikor a hetvenes évek legvégén a A rózsa nevé-t írta, még annyira új volt magánhasználatban a számítógép, hogy az emberek nem is értették, mire való. Én is Párizsban, egy barátom lakásán láttam először komputert, és annyira nem értettem a funkcióját, hogy például azon is elcsodálkoztam, miért van hozzácsatlakoztatva egy tévé. Ma már nehéz elképzelni, hogy amikor Eco valahol egy interjúban elmondta, ő is számítógéppel dolgozik, az emberek félreértették. Gellert kapott a mondat és a bulvársajtóban olyasfajta gyanúsítások röppentek fel, miszerint nem is ő írta a regényt, hanem a számítógép. Ráadásul Eco köztudottan sok vendégszöveggel dolgozik, ami szintén támogatni látszott ezt a teóriát. Valójában – annak ellenére, hogy számítógépen írt – a gépet olyasmire nem használta, amire használhatta volna, azaz továbbra is cédulázott. Amikor aztán szerencsétlen fordító nyomozott egy idézet után, a szerző – hiába írt számítógépen – többnyire nem tudta megmondani, hogy miből vette, mert elveszett a cédulája.
- Manapság ha valaki az internet segítségével szeretne regényt írni, azt hiszem bőségesen találna alapanyagot, a baj csak az, hogy Eco-szintű rendszerező elme nélkül nem sokra menne vele. Ugyanakkor a számítógép valóban óriási szabadságot biztosít a javítások, átírások, szerkesztés terén. Van-e ez valamilyen hatással a fordításra és általában az irodalomra?
- Az egyik lényeges változás, amit a saját gyakorlatomban észrevettem, hogy nagyon hamar hozzászoktam: bármelyik pillanatban leírhatom bármelyik mondatvariációt, ami eszembe jut, és a következő pillanatban egy mozdulattal ki is tudom törölni. Ez már annyira benne van, nem is a fejemben, hanem inkább a kezemben, hogy már nem is tudok kézzel fogalmazni. Ugyanakkor vannak olyan írók, költők, akikről köztudomású: nemhogy nem számítógéppel, sőt még csak nem is írógéppel, hanem papíron, ceruzával alkotnak. Azt viszont nem vettem észre, hogy a számítógép lehetőségei különösebb hatással lennének a szerzőkre; ezt most elsősorban szerkesztőként mondom: aki hányavetien fogalmaz és azt mondja, így is jó lesz, az ezt a szemléletét számítógéppel is megőrzi; aki meg pedáns, az papíron, ceruzával is pedáns. Olyan szerző is van, aki el sem olvassa, amit írt, és ez talán számítógép használata mellett szinte veszélyesebb is, mert könnyebben bekerülnek elütések. Szerintem tehát erősebb a nyelvi igény, mint a gép adta lehetőségek; az ember határozza meg, hogy mi az, amit használ ezekből, és mi az, amit nem.
- Itt van például a sokat vitatott helyesírás-figyelés a szövegszerkesztőben. Önnél be van kapcsolva?
- Dehogy van bekapcsolva! Először is rossz – nem tudom, más nyelven jó-e vagy sem, de magyarul égbekiáltó hülyeségek vannak benne. Bár valamire azért mégis jó: ha már kész vagyok egy szöveggel – de csakis akkor –, bekapcsolom és végigfutok rajta, hogy kiugrassa a betűhibákat, elütéseket; de ha egy szó helyes írásmódjában bizonytalan vagyok, akkor semmiképpen sem támaszkodom a programra, hanem inkább leveszem a polcról a helyesírási szótárt.
- Mit szól, amikor azt hallja: fordítógép, fordítóprogram?
- Baromság...
- Bővebben?
- Igaz, hogy nem ismerem ezt a területet, de azt hiszem, tudnék róla, ha létezne olyan fordítóprogram, ami egy egész nagyszótár anyagát mozgósítani képes. Eddig csak néhány tízezer szavas programokról hallottam. De függetlenül a szavak számától: mi van a szintaxissal, a mondatszerkesztéssel, a stílusárnyalatokkal?... Hadd ne folytassam! Szerintem ilyesmi legfeljebb turisztikai célokra használható, bár nem vonom kétségbe, hogy előbb-utóbb készülnek majd egészen használható programok, de attól tartok, ez még odébb van.
- Nyilván egy ilyen program megírásához először is nem zseniális szoftverfejlesztők, hanem zseniális fordítók kellenének. Vállalná a részvételt ilyen munkában?
- El sem tudom képzelni, hogy lehetne belekezdeni! Már a szavak szintjén is van egy csinos kis probléma: nincs egyetlen nyelvben egyetlen olyan szó sem, amely bármely másik nyelv bármely másik szavával százszázalékosan csereszabatos lenne. Ez alól még a legegyszerűbbnek tűnő, legkézenfekvőbb szavak sem képeznek kivételt; még az olyanok sem, mint az igen vagy a nem, hiszen például az igen a magyarban jelentheti azt is, hogy nagyon, míg más nyelvekben nem; vagy angolul az igen egyszer yes, máskor I do. Persze minden szó jelentésbokrának van olyan ága-boga, amely többé-kevésbé hasonlít valamely más nyelv valamely másik szavának valahány ágával-bogával; de nincs az az elemi szó, amelyre azt lehetne mondani, hogy ugyanaz a helye minden nyelvben. Ráadásul most még csak szavakról beszéltünk, ám hogy lesz ebből szórend, mondat, mű, stílus? Annak is információértéke van, hogy egy szó hová kerül a mondaton belül, és egy másik nyelvben hová kell kerülnie, hogy ugyanazt jelentse... Na jó, ne is menjünk ebbe bele! Nyelvi szituációk vannak, és szerintem a nyelvi szituációk száma nem szimulálható, vagy lehet, hogy majd szimulálható lesz egyszer, de itt már talán milliárdos nagyságrendben kell gondolkodni. Egyébként nemhogy fordítószoftvert nem tudok elképzelni, de műfordítói kézikönyv megírásával sem foglalkozott még soha senki. Műfordításelmélet van, én is tanítok műfordítást a pécsi egyetemen, de ez leginkább konkrét művek konkrét fordításának elemzését jelenti. Olyan kézikönyv, amely általános tanácsokat tartalmaz, tudomásom szerint nem létezik.
Valószínűleg, mint nagyon sok más számítógépes problémánál, valahol ott lehet a kutya elásva, hogy a legbonyolultabb számítógépek is az igen-nem, a semmi-valami elvén alapulnak, és ez egyszerűen nem ad lehetőséget arra, hogy az emberi agy működését szimulálja. Kérdés, mikor jutunk el az árnyaltabb működésig, az intuícióig, az ugrásszerű gondolkodásig. Aztán lehet, hogy néhány éven belül fény fog derülni annak a tarthatatlan naivitására, amit mondtam; hiszen Kaszparov is néhány évvel ezelőtt még olyasvalamit nyilatkozott, hogy a számítógép sohasem fog olyan jól sakkozni, mint az ember – azóta már egyszer mégis kikapott. Talán ugyanilyen hamar kiderül, hogy nekem sincs igazam, bár azt hiszem, a számítógép még mindig csak arra képes, hogy számba vegye az összes létező lehetőséget, csak most már elég gyors is, hogy tényleg megcsinálja. A fordításhoz ez még kevés, mert fordításkor nem elég számba venni minden létező lehetőséget, ki is kell választani a legmegfelelőbbet, aminek nincsenek olyan egzakt kritériumai, mint a sakkjátékban.
- Nem tudom, a sakkozók megkongatták-e a vészharangot a sakk fölött, de az kétségtelen, hogy az irodalmat és az olvasást sokan féltik a számítógéptől vagy az internettől.
- Szerintem a tévétől jogosabban féltették annak idején, sőt a félelmek nagyjából be is igazolódtak. A számítógépnek és főleg az internetnek pont fordított hatása van, mint a tévének, hiszen terjeszti az írásbeliséget...
- Ma még... De az internet fejlődésével egyre kevesebb lesz a szöveges tartalom, tért hódít a kép és a hang; ráadásul a szöveges tartalommal is az a baj, hogy kétes minőségű, strukturálatlan – mondják az ellenzők.
- Miért mondják, hogy strukturálatlan? Nekem kicsit magas, hogy hogyan működnek a keresőprogramok, de elég jól működnek; éppen most hívta föl valaki a figyelmemet a Google-ra, azóta azt használom, és meg vagyok vele elégedve. Persze tudom, a tartalom jelenvalóságában – abban az értelemben, hogy minden szöveg valahol fizikailag ott van, tárolódik – valóban strukturálatlan, de a keresőprogramok használata révén, legalábbis a felhasználó képernyőjén strukturálódik. Igaz, nem mindegy, mit írok be keresőszónak, és az is lehet, hogy az internetezők többsége ma már nem szöveget, hanem képeket és videókat keres. Annak idején, amikor a Mátrix című filmet bemutatták, én is írtam róla, és miközben anyagokat kerestem hozzá az interneten, megtudtam, hogy az egész filmet le lehet tölteni titkos szerverekről. Ez ma még több óra, de néhány éven belül már csak egypár percig vagy pillanatig fog tartani, és esetleg megint kevesebb lesz a betű, mert az emberek már az interneten sem olvasni fognak; de akkor sem a számítógép a ludas, hanem megint csak ugyanaz a mozgókép, ami a televíziónál. A harc továbbra is a betű és a kép között folyik, de ebben a harcban nem áll a kép oldalán a számítógép, sőt inkább a betű oldalán áll.
Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a számítógép terjedésével bizonyos könyvek el fognak tűnni, hiszen a telefonkönyv, a lexikonok, enciklopédiák és mindenféle hasznos kézikönyvek internetre kerülnek. Ezt a folyamatot inkább gyorsítanám, mintsem hogy aggodalmaskodjak miatta; mennyivel kényelmesebb egy sokkötetes, tizenöt kilós szótárban a képernyőn keresni, mint átnyálazni a lapokat! Miért kéne, mondjuk, aggódni, amiért az emberek egyre kevesebbet forgatják a telefonkönyvet? Más kérdés, hogy a Háború és béke papírformájú megjelenését kell-e félteni a számítógéptől. Hosszú távon biztos, hogy visszavonul a papír, de egy nyári délutánon a balatoni kertben, nyugágyon heverészve a diófa alatt, lapozgatni egy könyvet e pillanatban még vonzóbb számomra, mint a monitor előtt ülni.
- Abban jobbára mindenki egyetért, hogy a számítógép az írásbeliség új korszakát nyitotta meg, de ez az írásbeliség már nem ugyanaz az írásbeliség, mint ami régebben volt. Az e-mail például nem egyszerűen a levél elektronikus változata, mert sajátos formája, eszközei vannak, és valójában közelebb áll egy párbeszédhez – bár akadozó párbeszédhez –, mint a klasszikus értelemben vett levélhez. Sokszor nincs megszólítás és búcsúzás, a tartalom meg néha csak annyi, hogy a partner leveléből meghagyott egy sornyi idézet alatt áll egy “igen” vagy “nem”...
- Igen, ilyen leveleket is szoktam írni, meg írtam már háromoldalas, hatezer karakteres leveleket is az interneten – ez megint csak nem a számítógépen múlik. Valóban oldottabbá vált a fogalmazási stílusunk, de általában az egész irodalom is közelebb került a beszélt nyelvhez; ez több száz éve tartó tendencia, aminek most legfeljebb egy kis lökést adott az internet. Ugyanakkor a számítógép sajátosságaiból határozott előnyök is adódnak, mert például lehet, hogy ismét ki lehet majd adni nagy írók levelezését, amivel egész köteteket töltöttek meg a századelőn, aztán eltűnt a műfaj, mert már nem írtak levelet egymásnak az írók, hanem telefonáltak. Most újra írnak, és ennek nyoma van.
Egyébként ezeket a kérdéseket majd akkor kell újra feltenni, amikor már minden háztartásban alapfelszerelés lesz az internet, és eltűnik a billentyűzet, mert hangfelismerő szoftverek lesznek. Ez például számomra teljesen idegen dolog, itt én biztos megállok, mert olyan számítógép-használó soha nem leszek, aki szóbeli utasításokat ad a gépének... Bocsánat: lehet, hogy a hűtőszekrényemnek fogok, de azt, hogy diktáljam a Wordnek a fordítást, azt semmiképpen sem tudom elképzelni. Akik fejlesztik ezeket a programokat, valószínűleg nem is így gondolják.
- Nem leértékelve ezzel egyéb munkásságának jelentőségét, azért ön számomra elsősorban Umberto Eco magyar fordítója. Márpedig Eco A Foucault-inga című regényében lényegében már feltette azt a kérdést, amit ebben az interjúsorozatban mi is folyamatosan kerülgetünk: azáltal, hogy – a számítógéppel és általában a technika fejlődésével – sokkal mélyebben vagyunk képesek behatolni a valóság rejtelmeibe, vajon közelebb jutunk-e a végső igazságokhoz? Eco regénybeli számítógépe, az Abulafia azt kérdezi: “Tudod a jelszót?” És a helyes válasz a “nem”...
- A számítógépek jelen pillanatban csak gyorsaságban pipálják le az agyat, működési mechanizmusban még messze elmaradnak mögötte. Amit a számítógép tud, azt csak azért tudja sokkal jobban, mint az agyunk, mert nincs szüksége sokmillió évre, hogy elvégezzen annyi számítást, amennyire mi sosem lennénk képesek; de nem tudjuk feltenni a gépnek a fontos kérdéseket. Ha az a kérdés, hogy hány elemből áll egy kromoszóma, akkor azt ki lehet számolni; de maga a kérdés csak annak nyomán vált értelmessé, hogy tudjuk, mi az a kromoszóma – ötszáz évvel ezelőtt a kérdést sem tudta volna feltenni senki. Ám azt nem tudjuk megkérdezni semmilyen géptől, ami valójában izgat minket: hogy mi végre vagyunk a világon, és egyáltalán valami végre vagyunk-e. Az ember géntérképét most már fel tudja rajzolni a számítógép, de az ilyen kérdéseket nem érti. “Tudod a jelszót? – Nem.” Nem tudjuk a jelszót, és a jelszó a nem...
(Az interjú nyomtatásban az Internet Kalauz 2000. szeptemberi számában jelent meg, a Finálév sorozatban.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése